A 2003-ban elhunyt Daniel Arasse nem sokkal a halála előtt havonta tartott előadásokat a France Culture-ön, vagyis a francia Bartók rádióban. Felvillanyozó és nemritkán provokáló előadásai a Typotex Kiadó Képfilozófiák sorozatában jelent meg. E sorozat első darabja egy olyan munka, Pavel Florenszkijé, amely nemcsak az ikonfestészetet, de Andrej Tarkovszkij filmjeit is segít megérteni, nem csupán művészettörténet, nem csupán az ikonfestészetről értekező magvas tanulmány, hanem filozófia alapmű is a lélekről, a megtérésről; a nagy orosz misztikusok művei mellé tehető.

A sorozat harmadik kötete, Németh Istváné a holland festészetről, kicsit kilóg a sorból. Arasse műve is olvasható ugyanis művészetfilozófiai értekezésként. Izgalmasan, a banalitásokat kerülve beszél a perspektíva kialakulásától az absztrakt festészetig számos jelentős műtörténeti korszakról. Nem művészettörténész, mondja, hanem festménytörténész. Az az ember volt, akinek hinni lehet, vagyis nem egyszerűen tekintélyes művészettörténész, hanem az, akinek adnak a szavára. Előadásainak jelentős részében hevesen diskurál a legnagyobb művészettörténészekkel, így például Erwin Panofskyval, a perspektíváról. Arasse azt állítja, a perspektívát, a klasszikus perspektívát, amely olyan, mintha egy szemmel néznénk bele egy jegenyesorba, a reneszánsz festők találták fel. Azt fel kellett találni, ki kellett találni, akár Danténak a poklot.

Ha Arasse azt állítja, hogy a híd a reneszánszban a másvilágra vezető hidat jelentette, akkor azt nem csupán egy citátummal tudja igazolni, hanem idézetek, utalások tucatját sorakoztatja fel.

Nem lehet, nem is érdemes, az egész Festménytörténeteket elmondani. Ízelítőül csak az egyik kedvenc festményéről, a Mona Lisáról szóló epizód ismertetésére teszek kísérletet, hogy megszerettessem ezt a remek könyvet, amely nem esszégyűjtemény, nem száraz előadások halmaza, hanem kalandregény. A festmények a hősök, és Arasse az, aki megmenti őket.

Úgy is mondhatnánk, ahogy Greenaway visszahelyezte jogaiba a Da Vinci kód után Az utolsó vacsorát, úgy tárta fel valódi szépségeit a Mona Lisának Arasse. (A legjobb magyar tanulmány a műről egyébként Karátson Gábor Így élt da Vinci című, elméletileg kamaszolvasóknak íródott munkájában olvasható.)

Mona Lisa – kezdi Arasse – egy kereskedő kétgyermekes felesége, két fiút hozott a világra, amikor Giocondo a képet rendelte. Da Vinci sohasem szállította le. Pedig a kép elkészült. Arasse szerint a képet a megrendelő nem is fogadta volna el, megütközött volna azon, hogy kedves nejének ki van szedve a szemöldöke, ahogy az utcalányoknak, és nem hagyta volna szó nélkül azt a megoldatlannak tetsző mosolyt sem, amely miatt annyira sokan szeretik asszonyát. Arasse arra is megtanít, hogy hogyan kell nézni egy képet, rávilágít, hogy mennyire nem figyelünk oda a részletekre. Egy biztos, előadása után hosszabb ideig álltak az adó hallgatói a Mona Lisa előtt. Ha nem is annyi ideig, mint Arasse.

A háttér nagyon furcsa. Arasse előszedte Da Vincinek az Arno partján, lóháton készült vázlatait. Nem elég, hogy a háttér nem olyan, mint a Raffaello-portrékon, nem terebélyes fák láthatók a képen, nincsenek kismadarak, de a háttér nem is a korabeli Toscana. Egy történelem előtti vidék. Emberkéz nyomát nem látni. Csak a hölgy feje melletti híd árulkodik az ember jelenlétéről. A jobb oldalon látható tavat, amely Arasse szerint – és ezt igazolják a vázlatok – a Trasimeno-tó Firenze közelében, összeköti egy kis patak az Arno folyóval. A valóságban nem. Arasse szerint ez is azt jelenti, Da Vinci egy régi kort festett. Bár látszik, hogy Mona Lisa egy balkonon ül, és kezét egy karfán nyugtatja, olyan, mintha egy barlang szélén ülne. A híd az elmúlás szimbóluma, átvezet a valóságból az időtlenbe, a születés előtti, a halál utáni időbe. A hegyek kaotikusak, a táj bal fele nem folytatódhat a jobb felében, nincs olyan elképzelhető vonulat, ami folytonossá tenné a hegyvonulatot. És a hegyek törésében ott van: Mona Lisa. A mosolya – ennek a kétgyermekes, boldog nőnek a mosolya – az, ami összeköti a két szétcsúszott tájat, ami a diszharmónia ellenére a képet harmonikussá teszi. Mona Lisa elfordul, vagyis mozgásban látjuk.

Az átmenet – mondja Arasse – a mosollyal valósul meg a táj két fele közt. A táj: az időtlenség. Történelem előtti és utáni állapotot is tükrözhet. Mona Lisa szépsége tünékeny szépség. A festés pillanatában érvényes csak. Mona Lisa a fiatalság szimbóluma, az elvesző, elillanó női szépsége. A táj és a nőalak egészen más időben él. A két idő közti feszültség adja Arasse szerint a festmény szépségét. A Mona Lisa, mondja, nem más, mint meditáció az időről.

Nem tudom, hogy igaz-e. De tulajdonképpen nem is érdekes. Hiszen lenyűgöző gondolat