Szeretjük a festményeket. Illik is, mi meg aztán jólneveltek vagyunk. Rendszeresen járunk kiállításra, vannak otthon albumaink, még képernyőkímélőként is néha egy festményválogatás fut. Axiómaként jelenthetjük ki: egy rendes ember szereti a festményeket, kedvenc festője is van, akiről tud ezt-azt, talán még egy regényes életrajzot is elolvasott róla. És különben is, ha nem így alakult volna az élete, akkor talán eleve művészettörténésznek tanult volna. Mondjuk, hírneves zongoraművész szeretett volna inkább lenni, de ahhoz tehetség is kell, míg a művészet értéséhez elég a kitartó szorgalom. Tehát utóbbi reálisabb vágynak tűnik. Még a múltba visszavetítve is inkább hihető, hogy csak véletlen ez az ügyvédi, üzletkötői stb. pálya.
És persze művészettörténészből a csillogóbb fajta lett volna belőle. Nem ám az, aki poros és rossz levegőjű műhelyében apró és jelentéktelen részleteken vívódik, beszélni csak érzelemmentesen képes, elvégre tudós, s még egy jó kis összeesküvés-elméletet sem tud rendesen összehozni.
Egy szóval éppen olyan művészettörténész lett volna belőle, mint amilyen Daniel Arasse.

Mert például Daniel Arasse-nak nem derogál azzal kezdeni, hogy az egyik kedvence a Mona Lisa. Mintha egy mesterszakács a pirítósra esküdne! Aztán ezután az sem derogál neki, hogy elismerje, nem volt mindig így, nem mindig szerette a Mona Lisát, mert egyszerűen nem látott a szemétől, ill. a festményt elkoptató 20. századtól. Mígnem egyszercsak végre megnézte a képet. Rendesen, jó alaposan. És akkor rájött, hogy ő is csak annyira művészettörténész, mint mi magunk. Ugye, ahogy megbeszéltük, pörögnek a képek a képernyőkímélőn, futnak a lábak a kiállítások zsúfolt falai előtt, tudunk neveket, címeket, számokat és alapmotívumokat - csak éppen nem néztünk meg alaposan egy képet sem. Mindegy, hogy meghitten révedezünk-e előtte vagy hideg aggyal pásztázzuk, a lényeg a kép alapos megnézése.
És Arasse tényleg nem mutat be nekünk a nagyközönség számára ismeretlen zseniket, sőt még az ismert képekkel kapcsolatban sem mondanám, hogy felfedezné a spanyolviaszt. Leonardo, Vermeer, Manet, Velázquez és társaik leghíresebb, legismertebb képeit gondolja végig, s nyitja fel a szemünket.
A Festménytörténetek ugyanis egy 2003-as rádióműsoron alapul, ami ráadásul nyáron futott! Képzeljék el, ahogy a Balaton partján cigiznek, s az öreg Sokol a nagy nehezen beszerzett elemtől hajtva azt zümmögi a hullámok morajába, hogy Leonardo da Vinci utoljára az Utolsó vacsorán festett perspektivikus teret, de Jézus és az apostolok a szépen megszerkesztett tér elé vannak festve, s milyen vicces az a legenda, hogy Leonardo a Mona Lisa szemöldökét szálanként festette meg, mikor nincs is neki...

Összegezném, hogy adott tehát egy könyv... De szerencsére a helyzet az, hogy adott egy írótól két könyv!!!
Az említett rádióműsort feldolgozó Festménytörténetek párja a nagyobb alakú, gyönyörű kivitelű Festménytalányok.
Az utóbbiban öt képelemzést olvashatunk, melyek minden részletre kiterjednek (és az egész festmény megmutatása után ezek a részletek nagyítva is láthatók). A könyvet kézbefogva azt gondolhatnánk, ez a szebb könyv, míg a másik az okosabb. De nem, mindkettő egyszerre tud szép és okos lenni. Igazán vonzó.
A talányok címlapján Tiziano önmagát izgató Vénusza fekszik. Olvasás közben megtudhatjuk, funkcióját tekintve talán nem nagyon különbözik a műhelyek falán díszelgő csöcsös fotóktól, a pin-upoktól. De hogy Tiziano ezt egy polgári otthonba megrendelésre készítette el, az annak köszönhető, hogy a sokszor prűdnek átkozott egyház abban az időben azt hirdette, a fogantatás gyönyörben lehetséges, a nő pedig ne terhelje férjét fölöslegesen, s törekedjen teljes erejéből a gyönyörre. Hát erre emlékeztetette a fiatal arát a kép egy hálószoba falán.
A történetek címlapja máshogy bravúros. Három kisablak enged láttatni Lorenzetti Angyali üdvözletéből három részletet. Mária kéztartása talán evidens. Az angyal "stoppos mozdulatot" tesz - még talán így, hogy erre irányították a figyelmünket, ezt is kitaláljuk: Istenre mutat. De az oszlop vajon mi? A válasz gyönyörű és összetettebb annál, hogy leírjam. Bevált fordulata az ajánlóknak: a válasz a könyvben vagyon.

Összegzem tehát:
Adva van egy művészettörténész, aki bámulatosan könnyed stílusban (zseniális fordítók, köszönjük!) a legismertebb képekről levakarja a megszokás rárakta port, s olyan természetességgel kalauzol bennünket, hogy észre sem vesszük, amikor bevisz minket szakmája sűrű erdejébe, s hirtelen elvesztjük a fonalat. Mert ez a fickó nagyon okos és művelt is, s a nehéz műveltség nála nem keserű orvosság. Így fogadni merek, ezek a könyvek szép lassan mindenhova eljutnak. Gyermekek és tudósok egyaránt élvezettel olvassák, mert a gyermek tudásszomját is oltja, s a tudós gyermeki lelkét is megérinti, így válnak hivatkozási alappá a művészetkedvelők és a művészettel élők számára. Így vezet be minket az igazi művészettörténetbe, az élvezettel teli műértésbe, mely közben talán mi is felfedezzük magunknak a Mona Lisát, s talán amit ő tónak lát, mi majd folyónak véljük, és akkor Arasse boldog lesz, hogy megnézetett velünk egy képet. Ezt aztán másoknak is elmeséljük, és ajándékba adjuk a könyvet, de meglepődünk, mert az ajándékozott azért lesz boldog, mert megkapta a könyvet, amit régen kölcsönadott, de soha nem kapott vissza, pedig úgy hiányzott már neki.
Íme egy példája (lehetősége) a manapság oly ritka közös könyvélménynek.