A látható világ -elmesélve

Nagyon kevés embert hallottam hatásosan beszélni képzőművészetről, de Aknai Tamás pécsi előadásai máig megmaradtak bennem. Egy francia, művészettörténeti legenda- Daniel Arasse -huszonöt rádióban elhangzott esszéjét tette közzé a Typotex Kiadó. Ideje megtanulnom látni, gondoltam olvasás közben, amikor a karcsú kötet a kezembe került. Egy rövid ideig teljesen a hatása alá kerültem, figyeljék csak, hogy mesél.

Elmentem Drezdába, láttam a Sixtusi Madonnát, és nagyon csalódott voltam, mert éppen tatarozták a múzeumot, egy üvegtábla mögött volt a festmény, és ülőhelyemről csak az üveglapon visszatükröződő neonokat láttam, mozognom kellett ahhoz, hogy elképzelhessem Raffaello művét. Nagyon csalódott voltam, hiszen azért utaztam Drezdába, hogy láthassam ezt a képet és nem akartam csalódottan távozni. Körülbelül egy óra hosszat maradtam tehát, ide álltam, oda álltam, és akkor egy adott pillanatban a kép „megelevenedett”. És akkor hirtelen valóban láttam a Sixtusi Madonnát, és azt kell mondjam, láttam az európai festészet történetének intellektuális értelemben egyik legmélyebb festményét, és ha ismerjük és szeretjük Raffaellot, akkor ez egyike a legfelkavaróbb festményeinek. Miért? Azt hiszem azért, mert a Sixtusi Madonna egészen pontosan az élő Isten revelációjának pillanatát ábrázolja, tehát ez a festmény a feltárulkozó Istent, a láthatóvá lett Istent jeleníti meg, és ez az, amit Walter Benjamin vagy nem akart észrevenni, vagy ha észrevette, nem kívánt róla beszélni. És számomra különösen a két kis angyal a kép alján teszi nagyon felkavaróvá a festményt. Tényleg, mit csinálnak ott? A legkülönbözőbb történeteket képzelték el a két kis angyalról, arról, hogy ők talán Raffaello Fornarinától származó gyermekeinek portréi. Én azonban komoly történeti és teológiai, ikonográfiai megfontolások alapján meg vagyok győződve arról, hogy ők valójában a templomot őrző kerubinok ábrázolásai a zsidó vallásban. Arról a tényről tanúskodnak, hogy ők többé nem a láthatatlan Isten és titkának őrzői: Isten megjelent. Lényegében tehát óriási tragédia előhírnökei ők-mert ha látható ez az Isten, ez azt jelenti, hogy meg is fog halni-, ez a drámai történés tükröződik gyermeki arcukon. Úgy vélem, ennek hatalmas ereje van. És azóta nem kell újra látnom a Sixtusi Madonnát, mert „megelevenedett” a számomra, és őrzöm magamban ezt az érzést.

Az olvasó tehát kapott egy kis ízelítőt a személyesség és hatalmas tudás briliáns kombinációjából, s most sajnálom igazán, hogy nekem nem lehetett részem komoly művészettörténészek (pl. Lyka Károly) előadásain részt vennem. Amit aztán a szerző a Mona Lisáról mond, az megkoronázása az ismereteknek, a vallatott színeknek, térnek, noha még csak a huszonhatodik oldalon tartunk.

A Mona Lisa is a legkedveltebb képeim egyike. Ahhoz, hogy megszeressem, sokkal több időre volt szükségem annál az öt évnél, amennyi idő alatt Leonardo da Vinci megfestette a képet. Nekem több mint húsz esztendő kellett ahhoz, hogy megszeressem, és csodálni tudjam. Ma a Mona Lisát tartom a legszebb festménynek a világon, még ha nem is a legmeghatóbb alkotás, bár őszintén szólva sokak által egészen az őrült lelkesedésig szeretett és értelmezett festmények közé tartozik, és ez is arról tanúskodik, hogy milyen nagyhatású ez a kép. Kenneth Clark szerint a Mona Lisa egy tengeralatti istennő levegőjét árasztja. Ez a nőalak nagyon távoli tájat ábrázoló háttér előtt ül egy loggián, míg a kutató tengeralatti istennőnek látta. Mi történik ezen a festményen, ha nagy tudású, múzeumért felelős, komoly emberek efféle dolgokat állítanak a hatására?  Látni fogják hamarosan, hogy mennyi minden megjelenik, amit általában nem veszünk észre.(Ezért volt könnyű megszeretnem ezt a kötetet: tanít látni.) Először is Mona Lisa egy loggián ül, tehát kétfelől, a kép bal és jobb szélén oszlopoknak kell lenniük, amelyek a nőalak mögötti falat tartják. A nőalak hátal ül a nagyon távoli tájnak. Továbbá egy karosszékben ül, ezt csakis azért tudom, mert az alak bal karja a kép síkjával párhuzamosan egy karfán nyugszik. De csupán ez a karfa utal arra, hogy a nőalak karosszékben ül, amelynek furcsa módon nincs háttámlája. A háttérként szolgáló tájkép is különös, mert csak földet, vizet és sziklákat ábrázol. A hídon kívül nincs egyetlen emberi kéz által készült alkotóeleme sincs ennek a történelem előtti tájnak, egyetlen fa sem látható rajta, és ez az, ami nagyon sok problémát okozott az értelmezésben. Ez a híd köti össze mindazt, aminek a folyóparton kellene lennie, mégsem látható a képen. Miként lehetséges tehát, hogy az eredetet ábrázoló tájon mégis van már egy híd, minden emberi jelenlét nélkül?

Arasse mindent megválaszol, azt is elmeséli, hogy a pénzszűkében lévő Leonardo miért tartotta meg a festményt magának, noha a megrendelő jókora summát ígért neki. Higgyék el, a könyv elolvasása után más szemmel fognak nézni és látni mindent.

A mesterien megírt esszék szólnak a festészetről általában, mint nem verbális gondolkodásról. Elemzik a perspektíva, a manierizmus, a finom ecsetkezelésű, mégis homályos Vermeer képeit, Leonardo perspektíváit, Manet és Tiziano képeit.

Arasse még azt is megmondja, hogy mi hiányzik arról a képről, ami miatt Mona Lisa mosolyog. Daniel Arasse huszonöt esszéje után másként látunk a nyugati festészetben majdnem mindent.

 Az alábbi recenzió itt is olvasható:

http://www.tollal.hu/konyvajanlo/hu/thomas_kerekes_daniel_arasse_festmenytortenetek#top2