Hétéves koromra nem volt nagyapám, így nagyanyáim mesélhették volna el az ő történeteiket. Próbálkoztak becsülettel, de a nők másként láttak, nagyon másként, mint a férfiak. Időnként felmerül bennem, hogy mit vihettek magukkal a nagyapák, amit kizárólag ők tudhattak, és esetleg megoszthattak volna.

Alfonso Cruz különleges történetet örökölt a nagyapjától. A második világháború zűrös időszakában a nagyszülők Pozsonyból származó zsidó festőt rejtegettek a mosogató alatt. Festő a mosogató alatt? Festő, aki két képet hagyományozott a családra, amelyek hetven éve lógnak a falon. Fantáziaébresztő történet ez, amely évtizedek múltán is megmozgatja az embert. Pláne, ha írófélének születik, mint a portugál Cruz, akinek a harmadik magyarul megjelent regénye szól a festőről. Az ötvenhez közelítő szerző sokoldalú figura, az íróság mellett kiváló grafikus, közismert zenész – gitározik, bendzsózik, ukulelézik és énekel. Könyveit saját alkotásai díszítik, olykor mesekönyveket illusztrál, animációs filmeket rendez. 2012-ben Kokoschka babája című műve az Európai Unió Irodalmi Díját nyerte el – ezt tekintik legjelentősebb nemzetközi sikerének.

A mosogató alatt rejtőző festő főszereplő Jozef Sors valójában Ivan Sors néven élt, alkotott. Előbb Európában, majd Amerikában, hol itt, hol ott bukkant fel. Tehetséges lehetett, haláláról a The New York Times is megemlékezett 1950-ben. A portugál író nem hagy kétséget afelől, hogy nem ismeri Sors szülőhelyét, Pozsonyt: sem a 125 évvel ezelőttit, amikor főhőse világra jött, sem a múlt század első évtizedeinek városát. Nem volt fontos számára, figurája enélkül is megfogható. Ami fontos, a sűrűn alkalmazott groteszk humor. A nagyapától kapott alak hihetetlen különcségéhez szórakoztató életutat gyúrt, már amennyire szórakoztató lehetett zsidóként megélni a két világháborút.

„Ahhoz, hogy megnyerjük a háborút, két feltételnek kell teljesülnie: nem szabad ölni, és nem szabad meghalni” – olvasom, ami szépen hangzik, de nem igaz. A háború ennél bonyolultabb és borzalmasabb. És az sem igaz, hogy senki sem nevethet olyankor, amikor léteznek nácik, mert a kettő kizárja egymást. A túlzásba vitt hatalom, a vérengző diktatúra egyik nagy fájdalma, ha ereje ellenére kinevetik. Titokban sokan nevetnek, nyíltan kevesen. De nevetnek. A színtiszta gonoszság vesztére.

Jozef Sors többszörösen megmenekült. Fiatalemberként létrehozta az Érdektelen Tárgyak Múzeumát, mert az sokkal több, mint a semmi, mert ha csak a semmi lenne a múzeumában, senki sem menne el. Ha viszont van valami, ami a semmit reprezentálja, akkor az emberek magukat kérdezgetik, hogy mik azok az érdektelen tárgyak. És hogy ne kerüljenek saját magukkal összetűzésbe, történeteket találnak ki a tárgyakhoz. Hasonló meghökkentő sorokkal bővelkedik a fejlődésregény, amely a könyv hátoldalán olvasható ajánló szerint kivételes érzékenységgel alkalmazza az irodalom átlényegítő erejét. Hogy kivételesen alkalmazza, arról nem vagyok meggyőződve, de hogy hatásosan teszi, az bizonyos. A könyvet átmenetileg le lehet tenni, de amíg minden üzenetét magunkban át nem rágjuk, nem szabadulunk a hatása alól.

Cruz szórakoztató, könnyen olvasható, első nekifutásra egy délután alatt „letudható” történetet nyújt át, amelyet grafikák tömkelege tesz szellőssé.