Mindennél rémisztőbb az ember belseje, akár anatómiai, akár erkölcsi értelemben.

Az elsőre kissé talán humorosnak tűnő felütés, amelyet a cím sugall, nagyon hamar a komor valósággá válik: Afonso Cruz nagyszülei ugyanis tényleg bújtattak egy zsidó festőt a mosogatójuk alatt a Harmadik Birodalom tündöklése idején. Ebből a valós történetből indult el az unokájuk, Afonso képzelete, és tárt elénk egy különleges képekkel tarkított, kissé kifordított, mégis szép és megható mesét arról, hogy mi köt össze embert és embert, hogy mindannyian egymás jó és rossz behatásainak és reakcióinak a keveréke vagyunk, hogy az életünk nem lehet független teljesen a többi emberétől.

A kötet főszereplője Jozef Sors, egy Pozsony környéki zsidó festőművész, aki menekülni kényszerül a nácik elől. Végül egy mosogató alatt köt ki, hosszú időn keresztül bujkál ott egy segítőkész párnak köszönhetően. A valóságban a festő neve Ivan Sors volt, és annyit lehet róla tudni, hogy 1895-ben született Pozsonyban vagy a közelében, 1929-ben biztosan az Egyesült Államokban élt, ám valamikor visszatérhetett Európába, ahonnan a nácik elől kellett menekülnie: 1941-ben már a portugál Afonso Costa Cruz mosogatószekrénye alatt aludt, és náluk festett. Megfestette Rosát, Afonso Cruz nagymamáját is. Sors egyébként 1950-ben halt meg Amerikában. Ez a történet, és számtalan gyerekkori emlék adta a regény vázát, amelyet Cruz színes képekkel és hihetetlen fordulatokkal tarkított, és amelyből kiviláglik az emberiség maga. A jóság, ami utat tör a legrosszabbak uralma alatt is, és a mérhetetlen, kegyetlen emberi gonoszság, ami megmérgezi a legjobbakat is.

A kötetet maga a szerző illusztrációi díszítik, aki maga is grafikus és zenész is, és 2008 óta már számtalan könyvet is írt. Magyar nyelven ez a harmadik megjelenő kötete. A könyv lapjain pedig százával vannak különféle szemek, amelyek engem valahogy az egyiptomi Hórusz szemére, vagyis az Udzsat szemre emlékeztetnek, noha teljesen mások. De talán nem véletlen: Hórusz szeme a megrontott dolgok helyreállításának, az ép és jó dolgoknak a jelképe. Valahogy ezt próbálta azokban a vészterhes időkben sok ember is: a megrontott dolgokat helyreállítani, egy kis reményt csempészni a háborús, hazug hétköznapokba.Mindannyiunknak vannak történetei, sérelmei, fájdalmai, boldog pillanatai. A könyv tanulsága, hogy ezeket próbáljuk meg megosztani egymással, hiszen Cruz szerint az emberiséget sokkal inkább meghatározzák a történetei, mint a DNS-ük. Ez egy bizonyos szempontból igaz, más szempontból pedig szerintem nem. De az biztos, hogy amióta emberiség létezik, azóta történeteket mesél. Valóságos és kitalált történeteket, direkt hazugságokat, kedves és kegyes ferdítéseket, szép és gonosz történeteket, akár szóban, akár írásban, akár a képzőművészet által. Meséljük el a saját történeteinket!