SEBESÜLTEKET MENTETTEK, HARANGOKBÓL REZET NYERTEK KI  

Amikor meghallottam, hogy a Typotex Kiadó megint a lelkemnek kedves témájú kötettel rukkol elő, alig vártam, hogy kézbe vehessem a munkát. Hamar megjött, néhány napra a hasonló területet bemutató kötetek közé tettem, akklimatizálódjon. Majd jött a nagy alámerülés. És némi csalódás.  

A jó könyv valahonnan elindul, és valahova tart. Az olvasó menet közben érzi a célt, de zavarba jön, ha esetlegességgel találja magát szemben. Inzelt György munkájának mindjárt az elején röpke 65 oldal arról szól, hogy a világhírű orosz polihisztor, Mihail Lomonoszov, a később róla elnevezett Moszkvai Egyetem megalapítója nem is volt olyan nagy tudós. Belőle a szovjet-orosz éra faragott kiemelkedő embert, mert megfelelt a rendszer ideológiai elvárásainak – alapvetően materialista szellemben művelte a tudományt, illetve nézeteit lehetett úgy alakítani, hogy az materialistának látsszon. A szerző üzenete: Lomonoszov nemcsak nem alkotott nagyot, de korától nagymértékben el is maradt. Tevékenysége a fizikában és kémiában rendkívül túlértékelt. A könyvben is.

A következő kiemelt szereplő Kitaibel Pál, akiről sokan annyit tudnak, hogy ő fedezte fel a tellúrt. Inzelt György bebizonyítja, hogy nem a magyar polihisztoré az érdem. A baj csak az, hogy mire eljut ide, sok felesleges adattal terheli az olvasót, a legfőbb üzenet kibontására elfogy a muníció. Than Károly és a szerves kémia kapcsolata mellett aprólékos beszámolót kapunk Wilhelm Ostwald és a fizikai kémia születéséről. Csak az nem jön át egyértelműen, hogy miért éppen ezek a tudósok az érdekesek. Mi fűzi össze őket azon túl, hogy a kémiát művelték?

A legerősebb rész a kiegyezés időszakát taglaló fejezet. Ki gondolta volna, hogy a Vasárnapi Ujság 1867-es számában megfér egymás mellett Deák Ferenc és a kémia? Hihetetlen alapossággal gyűjtötte össze a szerző, hogy a tudósok milyen szerepet játszottak az első világháború idején. Megannyi finom részlet, kevéssé ismert mozzanat a legnagyobbakról. Nobel-díjas koponyákról, akik kiálltak a háború mellett, és Nobel-díjas koponyákról, akik hevesen ellenezték az öldöklést. Szent-Györgyi Albertről tudjuk, hogy 1937-ben a biológiai égésfolyamatok területén elért felfedezéseiért kapott orvosi Nobel-díjat, de azt csak az ínyencek ismerik, hogy 1916-ban életét kockáztatva mentette a fronton a sebesülteket, amiért Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki. Az akkor 23 éves fia­talembernek elege lett az öldöklésből, és néhány nappal a visszavonulás után belelőtt a bal karjába, hogy kórházba kerülhessen. Ha kiderül ez az életét mentő lövés, annak halálos ítélet lett volna a következménye.

Az 1944-es év kémiai Nobel-díjasa, Hevesy György az első világháború idején először röntgenberendezésekkel foglalkozott, majd 1916 nyarától Nagytétényben, illetve Besztercebányán elektrolitikus rézfinomító üzemben dolgozott. A feladat az értékes réz kinyerése volt a Balkánról hadizsákmányként küldött harangokból. Hevesy Györgyöt 2001-ben újratemették Budapesten, Nobel-díja 2015-ig a Magyar Tudományos Akadémián maradt. Abban az évben fia azzal az indokkal kérte vissza az érmét, hogy annak a stockholmi Nobel-múzeumban a helye. 2017-ben Inzelt György egy árverési hirdetményben talált rá a becses darabra…

Sűrűn kerülnek ki kiváló alkotók keze közül olyan tudománytörténeti munkák, amelyekben hemzsegnek a részletek. A szerzőnek bizonnyal fontosnak tűnő mozzanatok az adott tudományterületen tétován mozgó érdeklődő számára feleslegesek. Elterelik a figyelmet a lényegről, megnehezítik a befogadást. Ebben a könyvben is nagyon sok olyan szereplő említtetik meg, akinek a neve a mai olvasók számára ismeretlen, munkássága másodlagos. Értem én, hogy ez is az ismeretterjesztés része, de abban biztos vagyok, hogy az okostelefonjukon szocializálódott fiatalok közül roppant keveset nyert meg a tudománynak, a kémiának ez a munka.

(Inzelt György: Természettudomány háborúban és békeidőben – Kémikusok, találmányok, felfedezések. Typotex Kiadó, Budapest, 2020, 324 oldal. Ára: 3990 forint)