Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 324 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4930-82-2
Témakör: Kémia, vegyészet

Eredeti ár: 3900 Ft
Webshop ár: 2925 Ft

KOSÁRBA
Természettudomány háborúban és békeidőben
Kémikusok, találmányok, felfedezések

Hogyan ne írjunk tudománytörténetet?

https://qubit.hu/
2020-11-5

Az első világháború kitörésének századik évfordulója kapcsán az elmúlt néhány évben számos konferenciát szerveztek és temérdek tudományos, illetve népszerűsítő anyagot publikáltak. 2014 és 2018 közt gyakorlatilag éves bontásban férhettek hozzá az érdeklődők a legújabb eredményekhez. Ezek rendkívül tanulságosak voltak, hiszen egy sereg olyan perspektíva került felszínre, amelyek korábban kevesebb figyelmet kaptak. Több kutatás is foglalkozott a háború esetleges pozitív gazdasági, társadalmi és kulturális hozadékával; jónéhány kötet született abban a témakörben is, hogy a tudósok, vagy épp a filozófusok miképp viszonyultak a Nagy Háborúhoz – a lövészárkokba kerülve vagy a hátországból figyelve az eseményeket.

Ezeknek a kutatásoknak az egyik legfontosabb hozadéka azonban elsősorban módszertani. Megannyi tanulmány, egyedi kurzus és gyűjteményes kötet jelent meg arról, hogy az egyének, a kiskatonák és a hátország kispolgárai hogyan éltek meg a háború mindennapjait. Felmérhetetlen mennyiségű levelet és naplót dolgoztak fel a tudósok, és az úgynevezett „mikrotörténetírás” szempontjait követve az I. Világháború grandiózus eseményeit kisebb horderejű események vagy egyéni sorsok fényében próbáltak meg értelmezni. Minthogy az utóbbi évtizedekben a pszichológia lett az egyik legvonzóbb egyetemi szak, e diszciplína által kínált perspektívák, fogalmak és magyarázatok is egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Feltehetően eddig is mindenki tisztában volt az első világháború borzalmaival a felvételek és történelemkönyvek leírásai alapján, azonban a lövészárkok mocsaras zegzugaiban haldokló kiskatonáknak a családjuk számára írt egyéni beszámolói sokkal közelebbivé, feltehetően személyesebbé és így érthetőbbé tették mindezt az olvasók számára. Egy szó mint száz, nemcsak a a történetírás, hanem vele együtt a történetekhez való hozzáállásunk is sokat változott az elmúlt évtizedekben, az első világháborút érintő kutatások pedig ennek egy fontos lenyomatát adják. 

Inzelt György idén megjelent, Természettudomány háborúban és békeidőben című könyve tematikusan látszólag kiválóan illeszkedik az első világháborút a fenti perspektívában tárgyaló művek sorába. Jóllehet Inzelt alapvetően nem az első világháborúról ír, hanem a 18. századból indulva választott ki különféle  háborúhoz és békéhez köthető epizódokat, a legfontosabb esemény a kötetben mégis a majd száz oldalon át tárgyalt első világháború. Szögezzük le rögtön az elején: vállalkozása – már ami a szerkesztését és a célkitűzéseit illeti – több sebből is vérzik.

Inzelt könyve, ahogy a címe is elárulja, a természettudomány működését kívánja bemutatni háborúkban és békeidőkben. Nagy téma, tágas horizont, fontos kérdések, az alcím azonban határokat szab: „kémikusok, találmányok, felfedezések”. Ahogy az Előszóban olvashatjuk, „[a] történelmi események hatással vannak a tudósok munkájára, és a tudósok is részt vesznek a történelem alakításában. Tanulságos megismerkednünk ezekkel a történetekkel.” Azt állítani, hogy tudomány és társadalom kölcsönös viszonyban áll egymással felér egy truizmussal – nyilván a tudósok is emberek, akiknek vannak értékpreferenciáik, céljaik, társasági életük, morális elkötelezettségük; trivialitás (de fontos trivialitás): ők is emberek, akik nem vonhatják ki magukat a társadalmi élet forgatagából. És fordítva: a tudósok eredményei alakítják a társadalmat; ennek a legnyilvánvalóbb példái azok a tudományos, elméleti eredmények lehetnek, amelyeket idővel képesek voltak technológiai innovációkra és eljárásokra lefordítani. 

A tudomány és társadalom összefonódását firtató kérdések közül talán azok a legizgalmasabbak , de legalábbis a legvitatottabbak, amelyek az egymásra irányuló hatásmechanizmusok pontos természetét és mikéntjét vizsgálják. Milyen tényezők játszanak szerepet abban, hogy bizonyos tudományos eredményeket elfogadunk, míg másokat nem? Miért nem vagyunk hajlandóak olykor kapásból elfogadni nyilvánvalóan „igaz” eredményeket, és miért vagyunk vevők „hamis”, vagy megcáfolt elméletekre? Milyen mértékben befolyásolja az egyes tudósok sajátos kulturális háttere a tudományos gyakorlatukat? Ha rajtakapjuk valamelyik tudóst azon, hogy nagyban befolyásolja, és ezt kellemetlennek, negatívnak, kiküszöbölendőnek tartjuk, akkor eszünkbe kell hogy jusson: képesek leszünk-e mi magunk levetkőzni a saját előfeltevéseinket és nem-tudományos értékeinket.

Természettudomány háborúban és békében már a tartalomjegyzékével is felhívja magára a figyelmet. Az első négy fejezet egy-egy központi figura életére és munkásságára összpontosít: a szerző először Lomonoszov, majd Kitaibel Pál, aztán Than Károly, végül Wilhelm Ostwald személyét és tudományos munkásságát járja körül. Az utolsó három fejezet viszont jóval átfogóbb, intézményes jellegű kérdéseket tárgyal. Először a tudományos kémia és a vegyészeti ipar helyzetét mutatja be a kiegyezés időszakában Magyarországon; ezután a tudósoknak az első világháborúban játszott szerepét tekinti át, végül a kötet zárásaként az elemek periódusos rendszerének nemzetközi éve (2019) kapcsán a legújabb elemeket veszi sorra.

Noha önmagában rendkívül hasznos lehet az egyes tudósok (Lomonoszov, Kitaibel, Than) egyedi eseteiből  egy általánosabb kép felé haladni, Inzelt nem tett mást, mint meglehetősen szorosan követte a történetek temporalitását. Nem igazán találunk ugyanis olyan visszautalásokat és belső összekötő elemeket a szövegben, amelyek azt jeleznék, hogy az egyedi történeteknek bármilyen közük lenne a későbbi, intézményes és átfogó történetekhez. Inkább az az érzése az olvasónak, hogy a 18. századból, illetve a 19. század első feléből könnyebb kiemelni egy-egy kulcsfigurát vagy épp méltatlanul elfeledett, esetleg szerencsétlenül félreértett szereplőt, míg a 19. század második felétől kezdődően 20. századig bezárólag ez már szinte lehetetlen lenne a tudomány szerepének és súlyának jelentős felértékelődése miatt. Az utóbbi másfél évszázad során temérdek nagyszabású, nagy hatású tudós ténykedett, így számtalan figurát kellene tárgyalni.

A kötet legnagyobb előnye egyben a hátránya is. Egyrészt Inzelt műveltsége egészen lehengerlő. A könyv végére az olvasó úgy érezheti magát, mint aki Európa legújabb kori kultúr- és gazdaságtörténeti enciklopédiáját lapozta végig gyorsabb és élvezetesebb kivitelben (teszem hozzá, rengeteg képpel). A szerző érzékelhetően magabiztosan mozog a háborúk, békék, társadalmak, politikusok, a jog és a tudomány történetében. Bárkinek is kerüljön elő a neve, azonnal számos információt megtudunk róla és a közvetlen környezetéről. Másfelől az adatok, tények, kulturális információk tömegéből a szerző egy percre sem engedi a felszínre az olvasót, megnyugvás vagy épp megváltás a kötet végén sem vár ránk (csak két hosszabb, némileg naiv idézet a tudomány neutralitásáról). 

Nézzünk egy példát. Lomonoszov kapcsán például a következőt olvashatjuk: 

De térjünk Lomonoszovra, aki megszökött otthonról, és némi füllentéssel – ugyanis származása nem volt megfelelő – bekerült a Zaikonoszpasszkij-kolostor iskolájába 1830-ban. Itt filozófiát és klasszikus nyelveket tanult. Gondolkodott azon, hogy egyházi pályára lép. Azt hazudta, hogy az apja pap. Kiderült, hogy nem. Az ügyet, ha nem is könnyen, de megúszta. A kijevi papi akadémián is megfordult, de 1736-ben Szentpétervárott találjuk a bányászati akadémián, ahonnan két diáktársával együtt kiküldték Marburgba, ahol alapozásul többet között Christian Wolff (Wolfius) (1679-1754) fizikai előadásait hallgatta. Wolff egyébként úgy került a hesseni Marburgba, hogy I Frigyel Vilmos (1688-1740) porosz király filozófiai nézetei miatt száműzte, így el kellett hagynia a hallei egyetemet, ahová csak 1740-ben tért vissza II. (Nagy) Frigyes hívására. II. Frigyes felvilágosult uralkodó volt, még apjánál is jobb hadvezér, aki Poroszországot európai nagyhatalommá tette. (27. oldal)

 

Érdemes egy kicsit közelebbről is szemügyre vennünk ezt a passzust! (Attól tekintsünk el, hogy Lomonoszov nem 1830-ban, hanem 1730-ben került a kolostorba – noha több ilyen elütés is található a kötetben, azok száma a több ezer adathoz és évszámhoz képest elenyésző.) Egyrészt ilyen vagy ehhez hasonló a tőmondatok elég gyakran fordulnak elő, és valószínűleg arra szolgálnak, hogy a kevésbé fontos életeseményeket összesűrítsék, hogy gyorsan túllendülhessünk rajtuk.

Másrészt – és ez aggasztóbb – Inzelt gyakran így tér vissza a történetének főhőseire (nevezetesen, hogy egy bekezdésen belül három másik ember történetét is elmeséli), az olvasó pedig képtelen a történetre fókuszálni. Sajnos ez a módszer tipikusnak mondható – bármilyen név, évszám, esemény, adat kerül elő, Inzelt azonnal tíz másikat bedob annak kontextualizálására. Ezek azonban – ahelyett, hogy a történet főszereplőjét beágyaznák – inkább figyelemelterelésnek hatnak, és így nagyon ritkán világítják meg a történetet, tehát magyarázó erejük csekély. 

A Kitaibel Pálról szóló fejezetben például Inzelt a következőket mondja: adva van egy plágiumvád, amit megcáfolnak, és amit egy levél félreértése robbantott ki. A levélírás, és így a plágium-vád elindítása helyett azonban Inzelt az alábbi javaslatokat tette: „1800-ban a levélíró elmehetett volna Ludwig van Beethoven (1770-1827) koncertjére a budai Várba, vagy meghallgathatta volna 1801-ben Bihari János (1764-1827) virtuóz hegedűjátékát. Olvasta-e hősünk Berzsenyi Dániel (1776-1836) 1815-ben írt, A Pesti Magyar Társasághoz című versét, és elgondolkodott-e rajta?” Az olvasókat most megkímélem attól, hogy versből hosszabban idézzek. Ez – és a fenti idézet – jól érzékelteti a kötet stílusát és történetszövését. Rengeteg követhetetlen és főleg szükségtelen adat, amelyek egyébként valóban érdekesek, olykor tanulságosak, esetenként valóban megvilágító erejűek a nagy kép szempontjából, de legtöbbször nem nagyon lépik túl az „érdekes tény” [„fun fact”] kategóriáját.

Lehet persze felmentést keresni: mindez pusztán a szűk társadalmi kontextus, a politikai csatározások, és a rövid életutak felvillantásához tartozik – a tudományos kérdések azért szubsztantívabb kifejtést kapnak. Azonban ez a jóindulatú megközelítés két okból is zsákutcába fut. Egyrészt egy Természettudomány háborúban és békében című kötet kapcsán az ember a politikai csatározásokat, a társadalmi kontextust és a rövid életutakat is szubsztantívnak gondolja; másrészt a centrális tudományos megfontolások sem mindig kapnak mélyebb kifejtést. Nézzünk egy példát:

„A Kitaibel által felfedezett ferrociánsavat (H4[Fe(CN6]) ma is sósav és kálium-ferrocianid (sárgavérlúgsó) reakciójával állitjuk elő. Kitaibel kissé bonyolultabb, kevésbé érthető utat választott. A kék szín megjelenése az alábbi reakciónak tulajdonítható:

7H4[Fe(CN6] + O2 = 24HCN + 2H2O + Fe4[Fe(CN)6]3.

Tehát valószínűleg Kitaibel előállította a szóban forgó savat, de az levegőn is bomlott” (91-92. o.).

 

Annak, aki a kémiában jártas, ez a képlet nyilván mond valamit, talán épp azt, amit Inzelt is mondani akar vele. Miután a célközönség nincs világosan meghatározva, korántsem egyértelmű, hogy a kötet pusztán a történelem iránt is érdeklődő kémikusoknak, vegyészeknek, vagy épp a tágabb, laikus közönségnek szól-e.

A kötet telis-tele van hasonló megjegyzésekkel, a fő csapásirányhoz semmilyen módon nem kapcsolódó történetekkel és észrevételekkel. Megtudjuk például, hogy Schenek István (1830-1909) és Farbaky István (1837-1928) a módosított Faure-féle ólomakkumulátorral nyerték el a Burgszínház pályázatát, és ahogy a Természettudományos Közlöny 1890. decemberi száma beszámol róla, 1890-ben 540 ilyen akkumulátor működött a színházban. Hasonlóképp, Inzelt az első világháborúról szóló fejezetben kimondottan nagy teret szentel a Siemens vállalat történetének. Megismerjük a teljes rokonságot, a kezdeti nehézségeket, a vállalat felemelkedését, telefonjait, kábeleit, azonban egyáltalán nem világos, hogy miképp kerülnek a kötetbe? Persze az alcím alapján bármilyen találmányról és felfedezésről szó lehet, a „természettudomány” a főcímben értelmezhető olyan tágan, hogy például a Siemens története beleférjen, az alcím „kémikusai” alapján viszont mégis csak azt gondolnánk, hogy a könyv némileg fókuszáltabb lesz. Sajnos ez a számításunk sem jön be.

Inzelt persze olykor-olykor megemlíti azokat a tágabb kontextusba bepillantani engedő társadalmi kérdéseket, amelyek az utóbbi időkben kimondottan előtérbe kerültek a hasonló, kulturális jellegű ismertető irodalomban. Az Ostwaldról szóló fejezet például a nemrégiben angolul is kiadott Ostwald-életrajzra épít, abból meríti adatait és az életút érdekességeit. „Ostwald könyvének talán legérdekesebb részei azok, amelyek egyes tudósok jellemzését, beleértve fizikai megjelenésüket is, a kutatók kapcsolatrendszerét, a kor oktatási rendszerének változásait, kutatási lehetőségek fejlesztését, a kutatóhelyek infrastruktúráját, illetve az emberek akkori gondolkodását és annak változásait írják le.” (138.-139.) Mivel maga Inzelt ezeket nem tárgyalja, élhetünk a gyanúperrel, hogy számára ezek az „érdekes, de mellékes” dolgok a szó szoros értelmében, ám nem többek ennél. Ennek a kontextusnak a tárgyalása helyett ugyanis egy-egy főbb biográfiai adatot, Ostwald ismerőseinek életrajzát találjuk a fejezetben. A tudománytörténet legújabb eredményei azonban pont azokra a kontextuális és lényegi elemekre építenek, amiket Inzelt pusztán „érdekes ténynek”, egyfajta adaléknak tekint.

Hasonló módszert követ a szerző, mikor megemlíti, hogy Ostwald – főképp élete vége fele – egy egészen különös filozófiai irányzat képviselője lett. Ez volt az energentizmus, ugyanis Ostwald számára „az energia olyan alapvető princípiummá válik, amely még az anyagnál is alapvetőbb” (141.). Azt viszont nem tudjuk meg, hogy miképp kapcsolódik Ostwald energentizmusa akár a biológiában teret nyerő vitalizmushoz, akár a kulturális életben terjedő monizmushoz (az utóbbiról azért említést tesz). Ám még ennél is „érdekesebb”, hogy Inzelt egy ponton (tíz oldallal korábban) megemlíti, hogy Ostwaldot külföldi útjai során „Lars Fredrick Nilson (1840-1899), a szkandium felfedezője gyönyörű házában fogadta. Ostwald akkor határozta el, hogy ő is ilyen házat szeretne, és valóban ez szolgált később Ostwald >>Energia<< nevű otthonának mintájául” (130. o.). azonban sem azt nem tudjuk meg, hogy milyen volt Nilson háza, milyen lett Ostwald otthona, vagy hogy az „Energia” nevű otthon miképp viszonyul Ostwald energentizmusához, esetleg a modern építészetben Ostwald megoldásai beépültek-e, hatással voltak-e bárkire. Ezek sajnálatosan elszalasztott lehetőségek.

Éppen úgy, ahogy tudomány és társadalom viszonyának mélyebb tárgyalása is gyakran feloldódik egy-egy truizmusban: „Élete során nem nagyon volt olyan időszak, amikor nem volt háború. Forradalmi eszmék, forradalmak rengették meg a világot, alakították át a társadalmakat. Kitaibelt ezek közvetlenül nem érintették, de biztosan befolyásolták a gondolkodását és a munkáját” (89.).

Végül érdemes kitérni Inzelt módszertanára, és helyenként felszínre bukkanó módszertani krédójára. A szerző többször idéz olyan tankönyvekből és enciklopédiákból, amik az elmúlt évtizedek során kimondottan nagy hatásúak voltak, vagy egyszerűen csak az egyetemi oktatás alapvető paneljeit adták. Ezekben számos mítosz, hibás adat, félrevezető leírás található, Inzelt pedig lenyűgöző hatékonysággal áll neki a mítoszrombolásnak és készíti elő a terepet az adatokon alapuló tudománytörténetírás számára. A Than Károlyról szóló fejezetben hasonló tisztázásokkal találja magát szemben az olvasó. Inzelt a következő leírást idézi fel egy „reprezentatív tankönyvből”: „Than Károly a szerves kémia iránt professzorsága idején egyáltalán nem érdeklődött. E területen kutatást nem folytatott és nem is irányított. Az egyetemi kiképzésben a szerves kémia előadása nagyon kis helyet kapott” (114-115. o.). Majd ezt követően a következő megjegyzést, értelmezés, módszertani mankót kapjuk: „E megállapításokban sok igazság is van, de azért e mondatok nem helytállóak” (115. o.). Inzelt persze megpróbálja megmutatni, hogy a sok igazság miképp viszonyul a nem helytállósághoz, de ember legyen a talpán, aki fel tudja idézni a pontos érvmenetet az életrajzok közt. 

Noha az itt felsorolt megállapításaim túlnyomó többségükben negatív észrevételek, ismét szeretném hangsúlyozni, hogy Inzelt irgalmatlan mennyiségű adatot mozgat a könyvében. Azok számára, akiknek az ilyen jellegű életrajzi – különcségeket és érdekességeket rögzítő – adatok jelentik a történetírást, Inzelt könyve igazi aranybánya. Nincs ezzel semmi baj – miért ne gondolkodhatnánk másképp a történetírás módszertanáról, miért ne vitathatnánk meg a klasszikus „olló-ragasztó módszer” és a „narrativista történetírás” előnyeit és hátrányait? A probléma nem ezzel van, hanem azzal, hogy egy alapvetően (nem feltétlen jó értelemben vett) pozitivista történetírás próbál meg azzal az igénnyel fellépni, hogy a tudomány kulturális történetét vázolja, kimondottan a társadalom kontextusában, megmutatva a tudósok emberi arcát és a társadalom tudománynak való kitettségét. A Bevezetés szerint „[a] könyv történeteiből mindenki le tudja vonni a tanulságokat, és bizonyosan eljut ahhoz a felismeréshez, hogy ez a múlt nagymértékben határozza meg a jelenünket és a jövőnket is” (20.). Udvarias vagyok, ha azt mondom: aggasztó, ha bármilyen történeti munka kapcsán azzal állunk elő, hogy az adatok és érdekesség majd „magukért beszélnek.” Nem, nem beszélnek magukért, minden tény és adat már eleve egy kontextusban értelmeződik, és ezzel máris irányítjuk olvasó figyelmét.

Ha ezt a mondatot a kötet elejéről lefelejtjük, akkor talán kevesebb elvárással indulunk, és a helyén kezelve valóban haszonnal tudjuk forgatni Inzelt munkáját.

Tuboly Ádám Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK