Öt történet, öt mai női sors. Hol a felvállalt szingliségükkel, hol a rájuk mért kényszerű egyedülléttel küzdenek. És persze gyógyszerek, szorongások, humor. Meg a nem túl jó színben feltűnő pasik. A kortárs szlovák írónő mesterien kanyarog az életnek hívott labirintusban, hogy megtalálja a néha csak elméleti kiutat.

Mérhetetlen igazságtalanságnak tartom, hogy egy angolszász szerző nevével majdhogynem mindent el lehet adni a magyar piacon (bár nem is olyan régen egy bolgár kiadó képviselője pont ugyanerről panaszkodott csak épp az ottaniról beszélve), míg a szomszédos országok irodalmát csak a legelszántabbak ismerik. Valamikor volt egy lengyel, még inkább egy cseh hullám (oké, ki tudna ellenállni Hrabalnak, Kunderának vagy Skvoreckynek?), ám azóta valahogy ódzkodunk attól, ami körülöttünk történik. Pedig a román irodalomban is számos jó szerző vár (még mindig) felfedezésre.

Igazából nem is a kiadókon múlik. Ők sorra hozzák, kínálják fel a jobbnál jobb szerzőket, és várják az áttörést. Vagy legalább azt, hogy esélyt adjunk nekik. A szlovák próza egyik karakteres képviselőjének Ivana Dobrakovovának a meggyökereztetésével például már a harmadik magyar kiadó próbálkozik. Első elbeszéléskötetét a pozsonyi székhelyű Ab-Art adta ki (Halál a családban), három évre 2017-ben a Noran Libro jelentette meg a Toxo című kötetet a Női szemmel című sorozatban, most pedig a Typotex illesztette be őt a világirodalmi sorozatába.

Pedig Dobrakovovában minden megvan, amiért szeretni lehet. Először is, a prózája európai levegőt áraszt: a novellák épp olyan könnyedén találják meg helyszínüket Pozsonyban, mint Torinóban (ott él a családjával), mint ahogy a francia nyelvbe és kultúrába való átrándulás is természetes számára (olasz és francia nyelvből fordít). Mindebből következően pedig már az is természetes, hogy 2019-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját.

Másodszor: aprólékos író, szöszölős, épp olyan részleteséggel láttatja a – leginkább női – hősök háborgó lelki világát, mint a szobájukat. És a sokszor kegyetlen pontossághoz hozzákeveri a maga humorát, mert az élet is valahogy így osztja a pofonokat: két simogatás között.

Az Anyák és kamionsofőrökben öt nagyon eltérő hátterű nő/lány (Ivana a depressziójával küzdő, szinte szobafogságban élő pozsonyi vagy a hozzá képest a szabadságban lubickoló egyedülálló torinói angoltanárnő) történetébe vezet be minket. Ebből négy első személy egyes számban szól hozzánk, bensőséges hangütéssel, mintha „csak nekünk” vallana és „senki másnak”. Ez az „őszinteség” egyszerre hoz időnként zavarba, máskor a lehető leggyorsabban számolja fel az olvasó és narrátor közötti távolságot. Ismerőssé válik szinte már az első oldalaktól.

A nyitónovellával (Apa) egy magyar-szlovák vegyes házasságba csöppenünk. Az anya a legmenőbb pozsonyi környéken lakik, ám a házasságkötés után még úgy tervezte, hogy a férjével tart egy magyar falu patriarchális viszonyaiba. „Nagyapa annak idején csak azért vette el a nagymamát, mert ő volt a legdolgosabb a földjén, és így mint feleséget nem kellett többé fizetnie. Apa átvette a nézeteit, és vidáman hangoztatta, hogy az asszonynak a mezőn a helye, s ha elfárad, a házimunka mellett majd kipiheni magát.” A beilleszkedni vágyó pozsonyi nőnek nem sok babér terem az anyósa mellett, mert egyrészt ügyetlen („nagymama úgy zavarta el a palántáktól, mint a kóbor kutyákat”), de ha meg is old valamit, abban sincs köszönet. „Alkalomadtán eperlekvárt főzött. És apa a maga sajátos módján meg is dicsérte. Hogy majdnem olyan jó, mint a bolti.”

És ebből az egyszerre vicces, egyszerre drámai helyzetből bontja ki előbb a józanságát, majd az eszét is elvesztő apa karakteres figuráját. A kiheverhetetlen hiányt.

Az Ivana majdhogynem ott folytatja, ahol az Apa elbeszélője abbahagyta: a maga szűk világában, pszichiáter által felírt gyógyszerek segítségével vészeli át a napokat, amikor egy nap rátalál egy minden ízében irreális szerelem a nagyvilági újságíró R személyében. E közben lassan adagolva azt is megtudjuk, hogy miért változott pokollá tizenhárom évesen az egyetlen helyszín, ahol mindig is jól érezte magát: a lovarda. És miért pont azokon állt bosszút, akiket a legjobban szeretett, és akik sosem hagyták cserben: a lovakon. Ezzel a saját életét is kettétörve. A harmincegy éves nő nem csak a sérelmei és traumája börtönében él, hanem abban is, amit az anyja fojtó gondoskodása épített köré. De nincs olyan nap, hogy ne keresné a kiutat, még ha az olykor elérhetetlenül messze is van.

Pergő mondatok (György Norbert már rutinos fordítója), indázó belső monológok, lassan építkező, a drámaiságot fokozatosan kibontó próza ez, sérülékeny és kiszolgáltatott nőkkel, akik nem akarnak beletörődni a rájuk kimért sorsba, szerepbe. Küzdenek, mi meg drukkolunk. Ahogy a szerzőnek is, hogy most már a magyar olvasók polcán is méltó helyére kerüljön.

IVANA DOBRAKOVOVÁ korábbi művei: Halál a családban; Toxo