Sokak szerint a józan ész azt diktálja, hogy úgy éljünk, mint elődeink. Stephen Le könyvének legfőbb állítása, hogy napjainkban azért áraszt el bennünket a különféle betegségek özöne, mert az étrendünk, az életmódunk és a környezetünk az őseinkéhez képest jelentősen megváltozott. Ugyanakkor ő maga is elismeri, hogy komoly viták vannak szakmai körökben is arról, hogy mit is tekinthetünk „ősi” táplálkozásnak. Például a paleodiéták hívei azt mondják, hogy kerüljük a kenyeret, a babot, a tejet, együnk sok húst és zöldséget. Mások meg azt mondják, hogy a kenyéren, babon, tejen alapuló „hagyományos földművesétrend” az egészségesebb. Van ezzel az egésszel egy kis baj. Háromszázezer éve a főzés megjelenése lehetővé tette az ember számára, hogy megszabaduljon a kórokozóktól, könnyebben eméssze meg az ételt, és olyan dolgokat is elfogyasszon, amelyek nyersen ehetetlenek. A csimpánzok napi öt órát töltenek az étel rágásával, az embernek egy óra is elég, és ez a főzésnek köszönhető. A szervezetben a bélcsatorna és az agy is nagy energiafogyasztó, hosszú bélcsatornával és nagy aggyal rendelkezni egyszerre fölöttébb macerás dolog. A főzés miatt a Homo sapiens és a Neander-völgyi ember bélcsatornája lerövidült, az emésztés energiaigénye csökkent, ami megnyitotta az utat az agy növekedése felé. A modern ember egy szakácsfaj, amely intelligenciáját és elterjedését a Földön többek között annak köszönhette, hogy átalakította az étrendjét. Az étrend megváltozása genetikai változásokat is okozott. Ennek közismert példája a laktázgén. Az anyatej szénhidrátját, a laktózt gyermekkorban a laktáz enzim bontja egyszerű cukrokra. Az ősember felnőtt korában nem fogyasztott tejet, ezért a laktázra sem volt szüksége, a laktázgén inaktiválódott. Aztán megjelent az állattartás, és hirtelen bővében lettek egy értékes tápláléknak, a tejnek, amit nem tudtak megemészteni . Ám egyesek hordoztak egy mutációt, náluk a laktázgén felnőttkorban is aktív maradt. Ez a mutáció gyorsan elterjedt, így többségünk annak ellenére meg tudja emészteni a tejet, hogy a paleodiéta pápái mást hirdetnek. Hasonló mutáció történt az amiláz enzim esetében is, ami a gabonafélékben lévő keményítő lebontását tette eredményesebbé. A japánok olyan enzimekre tettek szert, amelyekkel a moszatot lehet megemészteni, és lehetne még példákat hozni. Gyanakodva kell fogadnunk minden olyan tanítást, amely azt mondja, „együk azt, amit az ősember”, mert egyrészt nem tudjuk, mit evett az ősember, másrészt nem biztos, hogy amit evett, az egészséges volt, és ami számára egészséges volt, az nem biztos, hogy számunkra is az. Stephen Le azonban nem az „ősemberdiétát” propagálja. A biológus-antropológus kutató élete során számos nép táplálkozási kultúráját megismerte. Könyve a világ különböző részein élő embereket és ételfogyasztási szokásaikat bemutató rendhagyó, térbeli-időbeli útkönyv, amely felhasználja a táplálkozás- és orvostudományi kutatások legújabb eredményeit és némi evolúciós biológiát. A könyv végén tíz pontban összefoglalja a tudományos tényekből, a régi és a mai táplálkozási szokásokból leszűrhető általános tanulságokat: együnk jóízű ételeket, lehetőleg olyasmit, amit saját nagyszüleink, mozogjunk, és a többit bízzuk nyugodtan a testünkre.