Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Varró Zsuzsa
Megjelenés: 2021
Oldalszám: 296 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-4931-07-2
Témakör: Antropológia, Evolúció, Társadalomtudomány

Eredeti ár: 4500 Ft
Webshop ár: 3375 Ft

KOSÁRBA
A táplálkozás százmillió éves története
Mit ettek az őseink, és miért fontos ez ma?

Mit ettek őseink, és miért fontos ez ma?

https://www.kulturpara.hu/
2022. január 21.

Mit együnk és hogyan éljünk? - teszi fel a kérdést Stephen Le a Typotex Kiadó gondozásában megjelent A táplálkozás százmillió éves története című könyvében, és meg is válaszolja azt. Mit ettek őseink és miért fontos ez ma, amikor a modern ember civilizációs betegségekben szenved, miközben ételbőség kíséri mindennapjait? Érdemes megvizsgálni régi korok táplálkozási szokásait, hogy profitálni tudjunk belőle testi állapotaink javításában. 

Könyvajánló - Stephen Le: A táplálkozás százmillió éves története

Stephen Le megingathatatlan meggyőződése, hogy korunk civilizációs betegségei abból adódnak, mert étrendünk, életmódunk és környezetünk őseinkéhez képest jelentősen megváltozott. Családi indíttatásból kezdett bele a biológiai antropológiai tanulmányokba (az ember evolúciójával foglalkozó tudomány). A szerző és családja ugyanis Vietnamból került Kanadába, ahol felvették az ottani táplálkozási szokásokat, majd amikor a nagymama évekkel később szintén az országba került, magával hozta ütött-kopott rizsfőzőjét, és Stephen döbbenettel látta, hogy milyen keveset és milyen másképpen eszik a mama, mint ők. Ennek jelentőségét akkor kezdte felfogni, amikor az édesanyja krónikus  betegségben idő előtt meghalt, míg a nagymamája 92 évet élt. 

"Mintz professzor azt állítja, hogy a szegény emberek a történelem során világszerte az ízetlen, magas keményítőtartalmú ételek fogyasztására kényszerből álltak át, amelyeket csak bizonyos ételízesítők hozzáadása tett élvezhetővé ... A társadalmi elitek eközben nem bajlódtak az ízetlen főfogások és ízletes körítések témájával, hanem húst ettek hússal, amivel a dolgozó néptömegek látták el őket."

Lehet, hogy a nyugati civilizáció az oka anyja korai halálának? - tette fel a kérdést a doktori képzettséggel rendelkező szerző, és kutatásba kezdett. Az ételbőség és az azt pazarlóan használó ember mozgáshiányos állapota ugyanolyan rossz önmaga testi állapotára, mint a hosszútávú éhezés - ugyanakkor az időnkénti böjtök vagy a szándékosan kevesebb kalóriabevitel többet használnak a test fizikális egészsége szempontjából, mint a folyamatos zabálás, nassolás. 

"Az éppen megfelelő mennyiségű só mellett a baktériumok elégséges mértékben virulnak, és ízletes csemegévé alakítják az élőhelyüket. A só olyan, mint a fegyelmezés az osztályteremben: ha túl sok van belőle, a baktériumok elvesztik spontán kezdeményezőkészségüket, ha túl kevés, elszabadul a pokol, ami senkinek sem jó, csak a bajkeverőknek."

Mi lehet a megoldás, az őseink étkezési szokásait mennyiben tudjuk, akarjuk átvenni vajon? Elképzelhető-e, hogy sáskát pirítsunk a wokban, vagy ez már túl sok? Hernyókat, tücsköket, szöcskéket, molnárpoloskákat, csiborokat megsütve, halszósszal leöntve a szerző is fogyasztott, volt, ami ízlett neki, volt, ami nem. A százlábút például ehetetlenül keserűnek találta, míg a lótetűnek kissé rágós és csípős íze van... Az ember azonban korlátozottan rendelkezik kitinbontó enzimekkel, plusz a rovarok és egyéb soklábúak mindenféle káros baktériumokat és az irtásukkor felszedett méreganyagokat is tartalmazhatnak, a bennük lévő allergén anyagokról nem is beszélve. Szóval, semmi kifogásom az ellen, hogy mások áttérjenek sáskákra, hernyókra, stb. - de nem árt vigyázni velük.

Minden ellenkező híresztelés dacára az is hamar kiderül, hogy a gyümölcsökkel sem járunk nagyon jobban - ezek önmagukban ugyanolyan kárt képesek okozni, mintha zsírt ennénk nagy kanállal. Hja, a gyönyör ára és a fájdalom haszna - tehát szezonális csemege, vagy olcsó édesség?

Hús, az áldott, átkozott hús, és a szintén áldott, átkozott zsír! A korai Homo agytérfogata ennek köszönhetően nőtt cirka 1 millió év alatt duplájára? A húgysavnak köszönhető-e a magasabb emberi intelligencia? Mi a helyzet a hallal? Sózzunk vagy ne sózzunk? A növények fogyasztása valóban javítja az ember egészségügyi kilátásait? És akkor miért nem szerették a tradicionális társadalmak a növényi étrendet? Jó-e a paleo- és az alacsonyszénhidrát-diéta? Minden formájában és mennyiségében ártalmas-e az alkohol, a tej, a kávé vagy a tea? A kalóriacsökkentés növeli az élettartamot? Vagy mégsem? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ Stephen Le A táplálkozás százmillió éves története című könyvében. Trükkök, mutatványok, csavarok, izgalmas kulináris kalandok és az író saját élményei fűszerezik a művet. A szerző lenyűgöző, szerteágazó utakon viszi az olvasót egyre beljebb a régmúlt és a nagyon is mai táplálkozási szokások, alapanyagok, és feldolgozási hagyományok széles dzsungelébe, hogy elárulja végül a szerinte létező egészséges alapokat a táplálkozásban. Nos, a válaszokon meg fogsz lepődni.  

"Ne egyél meg semmit, amit dédanyád nem tartana ennivalónak."
Michael Pollan

Én mindenesetre tollal, papírral a kezemben jegyzeteltem ki pár - a szerző szerinti - számomra megfelelő táplálékot a műből, és kerültek a bevásárlólistámra olyanok, mint kék sajt vagy havi 2 palack bűnösen drága vörösbor példának okán... Mindenesetre nem szabad - sosem szabad - elfelejteni, hogy jóból is megárt a sok. Élelemből, pihenésből és taposómalomból is - a békés, rendezett élet az unalom melegágya. Tökfura, mi? Aki unatkozik, az mit csináljon? Tévézik, számítógépezik, ül és eszik. Erről a bent tartott kedvencek (is) tudnának mesélni, lassan külön iparág teremtődött az elhízott kutyák, macskák lefogyasztására, és szórakoztatására. Hány egérszagú szőregeret vettél eddig a cicádnak szórakoztatás céljából? és hány zsák szárazeledelt az ivartalanított állatoknak speciálisan összeállított takarmányból? (Nem kell válaszolnod.) A természetben ezeknek a jószágoknak nem voltak ilyen problémái, ahogy a napi 10-14 kilométert megtevő gyűjtögető-vadászó-halászó társadalmakban is ismeretlen fogalom volt az unalom, a mozgásszegény életmód, vagy a túl sok kaja. Lehet, nem kéne állandóan megpukkasztott élelmiszerhegyekkel kivonulni a szupermarketekből? Pláne nem tele pakolni készételekkel, nasikkal?

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mindenki térjen vissza a kőkorszakba - csak annyit, hogy ismerd meg tested fiziológiai igényeit és eszerint tápláld a önmagad. Ne felejts el közben mozogni is (nem feltétlenül konditermekben, sőt!), mert áldásos hozama is lehet: egy fizikailag kellően aktív ember racionális keretek között majdnem bármit ehet krónikus betegségek veszélye nélkül. Nem kell hús nélkül élni, de nyakra-főre sem eszegetni (a szerző szerint fiatalon kevesebbet, 65 év felett többet érdemes fogyasztani belőlük). Nasi nélkül is lehet élni - legalábbis mindennapi nasi nélkül tuti. Csak az nem hizlal, amit nem eszel meg, és csak az táplál, amit helyesen megválogatva megeszel - és az isten szerelmére, ne akarjunk steril környezetben élni, ne féljünk a különböző baktériumokkal, élősködőkkel való kontrollált érintkezéstől! Tartsunk viszont a divatos diétáktól... Valami ilyesmi a fenntartható jövő a táplálkozással kapcsolatban, ahogy kivettem a szerző mondataiból. Nem is annyira lehetetlen vállalkozás, nem? 

Carbonari

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK