Kedvenc izlandi íróm nagylélegzetű művei után olvasva ezt a kicsinyke, mindössze 240 oldalas könyvet, nem tudtam mi vár rám. Itt, ahogy a fülszöveg is írja, egy falu lakóinak történetéből kapunk kisebb metszeteket, ám semmiképpen nem egy regényt tartunk a kezünkben. Nem baj, mondtam a kedvenc író, az kedvenc, minden műve érdekel, vagyis el kell olvasni. S aztán lényegében percek alatt benne voltam abban a hamisítatlan Stefánsson-i világban, amely minden könyvében megnyílik, és jellegzetes nyelvezetével pillanatok alatt, pár ecsetvonással felépít jellemeket, sorsokat, életeket.

“Sólrún közeledett a negyvenhez, a körzeti megbízottal két gyereket neveltek; Sólrún magas nő, magasabb Jónásnál, a haja lángvörös. elég hosszú, de mindig kontyba fogja, ami egy ökölbe szorított kézre emlékeztet, az egyetemen filozófiát tanult, és annyira okos, hogy nem mindig merünk beszélgetni vele, és lehet akármilyen idő, hetente kétszer úszik a tengerben. Sólrún telt nő, mint egy fóka, vagy egy hableány, siklik a tengerben, amely néha hideg, mint a halál, a lábujjai közötti bőr pedig olyan, mint az úszóhártya. Messzire beúszik a tengerbe, lobogó lángként mozog a hullámok között; a körzeti megbízott nem is meri figyelni, mi viszont igen, távcsővel követjük attól kezdve, hogy kiszáll a kocsiból, leveszi a kabátját, elindul a világoskék úszódresszében, lassan felemeli a kezét, kibontja a kontyát, a haja aláhull, és a férfiak felsóhajtanak.”

“Elisabet le sem vette sötét szemét Matthiasról, aki felnevetett, majd hirtelen elkomolyodott, furcsán nézett a nőre, talán egyszerre boldogan és szomorúan, majd megrázta a fejét, és azt mondta: te nem változol. Dehogynem, minden áldott nap, csak nem mutatom.”

“Egyesek jól viselik az egyedüllétet, beérik egy csésze kávé, egy tévé, egy könyv, a csend társaságával, és nincs is szükségük többre, ám ez Benediktre nem igaz, legalábbis csak bizonyos mértékben. Nem tudjuk megmagyarázni, nem igazán értjük, de néha jól érzi magát kettesben a kutyájával, a lehető legjobban, mégis annyira magányos, hogy szavakkal le sem tudjuk írni… ahogy a vers mondja: vannak sebek, olyan mélyek, a szívhez oly közeliek/hogy még a konyhaablakot verő eső is halálos lehet”

Közben el-elidőz a szív rezdülései, s a természet és évszakok változásai leírásánál, melyek igencsak formálják ezeket az embereket, hiszen életritmusukat döntően befolyásolják. S egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy ez a könyv bármilyen vonatkozásban kevesebbet nyújtott volna, mint a megelőző, súlyosabb regényfolyamai.

” A tenger mély, változnak a színei, és mintha lélegezne. Jó, hogy itt a tenger, mert néha napok telnek el anélkül, hogy bármi történne, és olyankor kinézhetünk a fjordra, mely bekékül, majd zölddé válik, aztán sötét lesz, mint a világvége. De ha igaz, hogy a mozdulatlanság a sebesség álma, akkor talán építenünk kellene egy szanatóriumot a stresszben szenvedő városlakóknak,…”

” Jóleső érzés korán ébredni a faluban. Azok, akik a legközelebb laknak a parthoz, a nappali ablakából láthatják az örökké mozgó tenger felszínét, és kiállhatnak egy csésze kávéval az erkélyre, akár mezítláb, és hallgathatják a pehelyréce kissé rekedt hápogását, a sirály fülsértő megjegyzéseit; a világosszürke felhőtakaró nem mozdul a szélcsendben, a tenger is alig rezdül, csak apró hullámok borítanak el egy-egy követ, amelyek aztán újra felszínre bukkannak levegőt venni. Fölösleges bármin gondolkodni, az ember csak létezik, fülel, befogadja a világot, a csendes reggelt, ilyen pillanatokban nagyhatalmak válnak porrá.”

Igaz, a régi falusi élethez képest, amikor még beérték annyival, hogy két vagy háromnapos újságokat olvastak, itt is felgyorsult az élet:

” A világ napról napra változik, és a tegnapi újság teljesen haszontalan, annyi erővel akár a könyvtárba is bemehetünk a 19. századról olvasni. Különös, hogy régen mennyivel lassabban zajlott itt minden, egy hatvan évvel ezelőtti Humphrey Bogart-filmet nézve olyan érzésünk támad, mintha akkoriban egy perc jóval hosszabb lett volna, hogy a történések között több idő telt volna el, és ezért könnyebb lett volna eligazodni az életben – még a töltény is lassabban repült.”

Aztán nem is hagyott nyugodni a kérdés, s utána néztem: s kiderült, hogy én lényegében pontosan fordított sorrendben kezdtem olvasni Jón Kalman Stefánsson írásait. Első könyvélményem A halaknak nincs lábuk 2013-as megjelenésével szemben a következő olvasmányom, a Trilógia 2007, 2009 és 2011 évek termése volt, míg ez a történetcsokor 2005. évben keletkezett. Ugyanakkor már csírájában ebben is minden benne van, ami Stefánsson epikáját oly egyedivé teszi. Szívesen ajánlom mindenkinek, aki most kezdené meg ismerkedését az izlandi íróval és világával, merülne el abban a hangulatban, amely egyszerre rabul ejt és be is von egy olyan távoli kicsiny sziget mindennapjaiba, amelyre előtte biztos csak mint földrajzi fogalomra gondoltunk, ha egyáltalán szóba került.

A könyv laza köteléke egy mindössze 400 főt számláló falu néhány szereplője sorsának, azzal a meghittséggel elmesélve, ami Stefánsson márkajelének mondható – s azt hiszem, ha egy ismeretlen szövegként, szerző megjelölése nélkül olvasnám, is hamar ráismernék írójára.
S én ezt a stílust nagyon szeretem, ahol metaforává válhat egy sima tárgy- mint a vágyé a sötét bársonyruha, vagy a könnyeké, melyek csónak alakúak, ahol a szomorúság és a gyász ül az evezőknél, vagy a halál, mely az öreg Björgvint mint csípős északkeleti szél, kitépte az igazgató kezéből, végigfújta a szövetkezeti bolt épülete előtt, át a parkolón a füves rétre. Még néhány méteren át himbálózott a föld felett, mint egy túlméretezett falevél, mígnem….darabokra tört, és széthullott a réten.

Hatalmas ember- és lélekismeret tárul elénk, amin átsüt az ember szeretete – legyen az szép vagy csúnya, okos vagy kevésbé emelkedett elme, sikeres, vagy saját élete értelmét élethosszig kereső egyén. Röviden: átlagos emberek, a mindennapok hősei- akik csetlenek-botlanak, szeretnek és csalnak, vagy csak folytonosan kergetik azt a meghatározhatatlant, ami életüknek értelmet adhat. Sokszor elbizonytalanodnak, vagy éppen az őket ért árulás hatására tesznek olyasmit, amit maguk sem hittek volna el. Vannak, akiket a végtelen magány rág, mások a fejükben lévő árnyaktól az öngyilkoságba menekülnek. Az író összegezésében: az élet kérdésekkel van tele, nem válaszokkal.

S ezek a gomolygó történetek a faluközösségbe beágyazva mesélik az életet, annak változatosságával, színeivel és fonákjával, ahol az itt-ott csak felbukkanó mellékszereplők egy következő fejezet központi elemévé válnak, s bontakozik ki előttünk fokozatosan az izlandi falu képe is. A meglehetősen sivár világ, néhány tucat házzal, pár távol eső tanyával egy vágóhíddal és tejüzemmel, s egy éppen bezárt kötöttárugyárral, nyugati szélén a tengerrel. A falu kevés szórakozást vagy változatosságot nyújt lakóinak, – azaz marad a pletyka, amelynek terjesztésében kiemelt szerep jut a postáskisasszonynak, hiszen az ő kezében futnak össze leginkább a hírek, vagy ha éppen nem, segít rajta, s végigolvassa a leveleket, beérkezőket és kimenőket egyaránt. Egyetlen színnek talán csak a csodabogár Asztronómus számít, aki hétköznapokon kívül éli az életét, s akit a világegyetem és a létezés lehetséges határai foglalkoztatnak.

A falu oly mértékben nélkülöz mindent, hogy az egy vegyesbolton és lerakatán kívül, van még egy közösségi háza, ahol évi hat – nyolc alkalommal falubált szerveznek, havonta talán egy filmvetítés, melyet önkéntes alapon egyik elhivatott falubeli visz, hallunk még orvosi rendelőről, de másról nagyon nem. Vagyis egy porfészek, ahol az ember már attól elalszik, hogy áthajt rajta autóval. Még templomuk vagy temetőjük sincs, amihez viszont szinte babonás módon ragaszkodnak is, hiszen minél távolabb tudják tartani maguktól a temetőt, talán a halál is annál távolabb marad.

“Elszórtan temetkezünk mindenfelé, emlékszel, hogy itt nincs temető, soha nem is volt, és véletlenszerű, hová kerülünk, attól függ, melyik lelkészt lehet éppen elérni. A legrosszabb a nyár közepén meghalni, nem a madárdal és a nagy világosság miatt, hanem azért, mert az a szénakaszálás ideje, a lelkészek hivatásuk mellett gazdák is, és nem örülnek, ha egy vidéki haláleset miatt lemaradnak a száraz időről.”

“Mi végre éltem, kérdezte nagynénénk a halálos ágyán; kinyitottuk a szánkat, hogy válaszoljunk, pedig nem tudtuk a választ, de ekkor meghalt, mivel a halál egy nagy lépéssel még mindig előttünk jár.”

“Beszélünk, írunk, kisebb nagyobb dolgokról mesélünk, hogy megpróbáljuk megérteni, megragadni valamit, talán a lényeget, amely folyton elillan, mint a szivárvány….- maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket. És persze a keresés tanít meg bennünket azokra a szavakra, amelyek leírják a csillagok fényét, a halak csendjét, a mosolyt és a szomorúságot, a világvégét és a nyári fényt. Vajon van-e feladatunk azon felül, hogy ajkakat csókoljunk…?”

Na és természetesen sok szép megközelítésben tárja fel a szerelem arcait, mert sokrétű gondolatisága mellett Jón Kalman mégiscsak leginkább egy nagy romantikus, kevesen találnak olyan szép kifejezéseket a szerelemre mint ő. Ebben a könyvben Elisabet és Matthias szerelmén ér el olyan érzelmi magaslatokat, hogy amikor valaki (italosan) megkérdezi a lánytól, aludhat-e nála, mire ő azt felelte, hogy egy másik férfi alszik nálam, és olyan forró közöttünk a levegő, hogy megégnél. Ugyanez Matthias oldaláról kis cédulákban nyilatkozik meg, amelyeket, ha ő megy előbb el otthonról és Elisabet még alszik, különböző helyeken hagy ezzel a sorral: két dolgot csinálok – lélegzem és rád gondolok.

Ilyen, és hasonló dolgok játszódnak ebben a faluban, ami a világból nézve nagyon kicsi és szánalmasan jelentéktelen helynek tűnhet, ám ahogy az író rámutat a világtérkép példáján, egy nagyobb egész részesei ők is. És Jón Kalman Stefánsson tágítja is ezt a képet későbbi műveiben (lásd: Izlandi történetek) az -izlandi léptékben- nagyváros Keflavik, és az ország történeteivel jelenben, és múltban – valamint időnkénti kitekintéssel a nagyvilágra és politikára és ideológiára, a globális változásokra.

“Azt is tudod, hogy ha továbbra is úgy élünk, mint az elmúlt évtizedekben, és ezen az egész emberiséget értjük… és ha nem változtatunk az életünkön… saját magunkat öljük meg. Mi vagyunk a bíró, a kivégzőosztag és az, akit kikötöttek a gerendához. És mégis úgy élünk tovább, mintha mi sem lenne természetesebb. Irracionálisan.”

“Régen hol a vallás volt az érzéstelenítőszer, a cél és a remény, hol a tudomány, hol egy álom egy jobb világról, az emberek közötti távolság csökkenéséről- így változik meg minden. Telnek a napok, az évszázadok, és a mi korunkban a hit alig több vasárnapi istentiszteletnél, a tudomány a tudósok tulajdona, az álom egy jobb világról pedig elaludt a legújabb kanapén.”

Civilizációnkról itt is van néhány keserű és éles szava – néha már – tekintve a könyv megírásának dátumát, 2005-öt, akár prófétainak is mondható:

” (az újságok lapjain, tévé képernyőn jelek) annyira egyértelműek, hogy észre sem vesszük őket. De mindegy, a nyugati civilizáció ideje lejárt, sok évszázadon át tartott, most mások veszik át a helyét.
Amikor a civilizációnk erősen bűzlik, alig tudunk úgy repülőgépre vagy vonatra szállni, hogy ne kelljen attól tartanunk, hogy felrobbantanak bennünket, amikor kamerák figyelik az utcát, amikor egyre kevesebben látják értelmét a választásoknak, és a demokrácia építménye elkezdett repedezni- “

Az emberek pisztollyal a kezükben beszélnek arról, hogy az élet szent.