Az Izlandon 2005-ben közreadott Nyári fény, aztán leszáll az éj az 1963-ban született Jón Kalman Stefánsson hatodik könyve, mindazonáltal az utóbbi három évben magyarul megjelent Jón Kalman-könyvek között időrendben a legelső, két évvel megelőzi az Izlandon egymástól kétévnyi távolságra lévő darabok sorozataként kiadott Menny és pokol-trilógia címadó nyitó regényét. Hiábavaló lenne keresni benne vagy számonkérni rajta a trilógia lételméleti nagyszabásúságát, az ezutáni párregény, A halaknak nincs lábuk vagy A mindenséghez mérhető megbocsátó nosztalgiáját, akár még az Ásta kísérletező fejlődésregény-dekonstrukcióját sem. Kicsit mégis olyan ez a többiekkel összevetve vékonyabb Jón Kalman-könyv, mintha egy nagy, európai rangú, velünk kortárs elbeszélő az írói műhelyébe engedne bepillantást.

Valamikor a kilencvenes évek közepén történt, hogy Mészöly Miklóssal hármasban autóztunk Pécsről Budapestre. Egyszer csak váratlanul nekünk, nála negyven és ötven évvel fiatalabbaknak szegezte a kérdést: olvastuk-e Roger Martin du Gard-tól a Vén Európát? Meglepett, hogy éppen ezt kérdezi, azokban az években a francia író egy másik, magyarul frissen megjelent regényének, a Maumort azezredesnek jóval magasabban állt a csillaga. Nemleges válaszunkra rosz­szallóan ingatta a fejét, a dolgot azzal zárta le, tessék a könyvet mielőbb elolvasni. Remekmű, a világirodalom egyik gyöngyszeme, muszáj ismerni.

Nekem majdnem tíz évbe telt pótolnom az akkor oly ridegen megvilágított hiányosságomat: Illés Endre az eredeti Martin du Gard-mű 1933-as megjelenését négy évvel követő fordítása először azzal a címmel jelent meg a Nyugat kiadásában, ahogyan Mészöly is emlegette az autóban. 1973-ban adta ki aztán ugyanezt a fordítást az Európa a Magyar Helikon sorozatában Vén Franciaország címmel (ami az eredeti francia címadásnak felelt meg), de az a kiadás, amit én olvastam, 2004-ben látott napvilágot, és kolofonjában ugyan azt állította, az 1973-as magyar változatot veszi alapul, újra a Vén Európa címet viselte. Kifejezetten emlékszem az olvasásomra, próbáltam megtalálni a szövegben a fiatal vagy a középkorú Mészöly öregkorig kitartó lelkesedését, tetszésének kiváltó okait, az esetleges írói párhuzamokat, valamilyen motívumának vagy álláspontjának az eredőjét. Ebben csalódnom kellett (hacsak a lényegre törő, az érzelmektől megszabadított, iróniával telt előadásmód nem irodalmi rokonság), Roger Martin du Gard kis remekműve (mert a minősítésben tökéletesen igaza volt Miklósnak), egy képzeletbeli francia falu egyetlen napjának története viszont azonnal beugrott, amikor néhány hete először került a kezembe Jón Kalman Stefánsson magyarul legújabban megjelent könyve.

Nem pusztán arról a kézenfekvő tematikus hasonlóságról van szó, hogy a Nyári fény, aztán leszáll az éj szintén falusi közösségben játszódik, csak nem a két háború közötti Franciaországban, hanem a közelmúlt, egy kelet-európai számára is könnyedén belátható időbeli lépték, a könyv 2005-ös megjelenését megelőző egy-két évtized Izlandján, az ország nyugati részén (egy olyan, magának nagyjából kilencvenesztendős múltat számláló, négyszáz fős településen, ahol unikális módon se templom, se temető nincsen), hanem arról a technikai egybeesésről is, hogy Jón Kalman könyve Martin du Gard-éhoz hasonlóan különleges átmenetet képez a furcsán szervezett novellafüzér és a mégsem egészen beteljesített regény- vagy kisregényforma között. Miközben ugyanis mindkét szövegben ott van a jól körülhatárolható, önálló novellányi egység (Martin du Gard-nál ez az egység a rövidtörténet, Jón Kalmannál inkább a töredékesen felépülő, az elbeszélő az időben ide-oda ugráló reflexióitól elinduló, ám végül klasszikus módon végigmondott elbeszélés), egyiknek az elemeit sem lehet a többiről teljesen leválasztva vagy azoktól függetlenítve olvasni – az egységek a valamilyen poétikai értelemben egésznek ígérkező, végső soron mégsem teljesen hiánytalan regényforma felé mutatnak.

Van továbbá egy harmadik, az előző kettőnél bizonyos értelemben még jelentősebb párhuzam is: a Vén Európa és a Nyári fény, aztán leszáll az éj egyaránt önmaga koráról szóló társadalomrajz, az adott falusi közösségre vonatkoztatva jószerével elkerülhetetlen módon kicsi a nagyban típusú ábrázolás. Mindkét szövegnek minden erre vonatkozó absztrakciója ellenére van kifejezett társadalomkritikai éle, csak ez az él, az ábrázolt közösségekhez való viszonyulás, mondhatni, ellentétes előjelű: Roger Martin du Gard azt állítja, mindaz, amit bemutat az elromló Európa civilizációs közepén, az eddigi módon nem folytatódhat tovább, a világnak át kell változnia, Jón Kalman Stefánsson viszont a modern, de eredendően zord izlandi körülmények között azt, hogy a világ változófélben van, és a dolgok másképpen, az átváltozásuk jegyében mennek majd a maguk útján, akárhogy próbálná bárki is visszatartani, kitéríteni vagy megfordítani őket. Az életnek folynia kell, és ez minden más szabályt felülír.

A Nyári fény, aztán leszáll az éj nyolc, önálló címmel ellátott darabja (melyek egyenként aztán betűvel kiírt számokkal vannak további részekre osztva) a fenti novellafüzér-technika jóvoltából felléptet közel egytucatnyi olyan szereplőt, akik több fejezetben is felbukkannak, mellékszereplőből főhőssé, a történet alakítójává válnak, vagy éppen fordítva történik meg velük ez a státuszváltozás, és lépnek színre újra epizódszerepben; megjelenít továbbá körülbelül kéttucatnyi olyan szereplőt, akik nem kapnak különösebben kiemelt hangsúlyt, jelenlétük azonban hozzájárul a könyv meglehetősen gazdag, regényszerű panoptikumához. A Nyári fény, aztán leszáll az éj elsősorban emberi sorsokról, a faluhoz mint a nyolc írás közös teréhez kötődő élettörténetekről szól, mindhárom fő proxemikai viszonyt megjelenítve, amivel emberek az adott helyhez viszonyulhatnak (van, aki évek őrlődése vagy egy heurisztikus felismerés után megy el innen, a többség rendületlenül helyben marad, és akad olyan is, aki hosszabb távollét után tér vissza a faluba), sokféle módon, tragikusan, ironikusan, patetikusan, frivolan stb. elbeszélve, olykor vegyítve ezeket a szemléletmódokat. Ennek a sokféleségnek a legfőbb letéteményese a többes szám első személyben megszólaló mindentudó narrátor (az eljárás a magyar olvasó számára Závada Pál későbbi könyveiből lehet ismerős), aki és akinek a pozíciója azonban nem ragadható meg a könyv egyetlen azonosított figurájában sem, és szándékosan el van oldva az összes benne színre lépő szereplőtől – metaforikusan a közösség tudatát reprezentálja.

Az Izlandon 2005-ben közreadott Nyári fény, aztán leszáll az éj az 1963-ban született Jón Kalman Stefánsson hatodik könyve, mindazonáltal az utóbbi négy évben magyarul megjelent Jón Kalman-könyvek között időrendben a legelső, két évvel megelőzi az Izlandon egymástól kétévnyi távolságra lévő darabok sorozataként kiadott Menny és pokol trilógia címadó nyitó regényét. Hiábavaló lenne keresni benne vagy számonkérni rajta a trilógia lételméleti nagyszabásúságát, az ezutáni párregény, A halaknak nincs lábuk vagy A mindenséghez mérhető megbocsátó nosztalgiáját, akár még az Ásta kísérletező fejlődésregény-dekonstrukcióját sem. Kicsit mégis olyan ez a többiekkel összevetve vékonyabb Jón Kalman-könyv, mintha egy nagy, európai rangú, velünk kortárs elbeszélő az írói műhelyébe engedne bepillantást. Egyrészt embrionális állapotban sok minden ott van a lapjain abból az íróból, aki Magyarországon az elmúlt négy évben igen nagy népszerűségre tett szert. Másrészt alkotója a szemünk láttára állít elő egy rendhagyó, e minőségében mindenképpen eredetinek számító elbeszélői formát. Harmadrészt a könyv rendkívüli érzékenységgel tudósít egy olyan egzotikumról, amilyen egy nyugat-izlandi falu lehet, és a tudósítás egyúttal annak a tudatosítása, bizonyítása is, hogy ez az egész mégsem számít a mi világunktól elrugaszkodott különlegességnek. Három tehát az izlandi igazság is, és biztos vagyok benne, ott is van, mert mindenütt van ráadás. Legyen hát ez a ráadás: a Nyári fény, aztán leszáll az éjt azért érdemes elolvasni, mert emlékezetesen kompakt könyv. Tíz-húsz év múlva egy autóúton, az anyósülésben ülve nyugodtan meg lehet kérdezni róla az akkori fiatal embereket.