Minden elfogultság nélkül tudtam kezembe venni Stefánsson legújabb magyarul megjelent kötetét. Képes vagyok úgy bízni benne, hogy nem várok semmit, így aztán képes meglepni úgy, ahogy egyáltalán nem vártam. 

És milyen jó volt épp most olvasni; január kopárságában, túl az ünnepek csillogásán, amikor bár megszületett bennünk a remény, épp nem látszik még semmi a folytatásból. Ebben a kietlenségben tud igazán jelzőfény lenni az izlandi történet. 

Egy alig négyszáz fős faluban  járunk, ami a világ bármely részén magával hozná az unalom, a sivárság életérzését, de Izlandon vagyunk, ahol olyan közel van a menny és a pokol, hogy néha már látni sem lehet az elmosódó határokat. A szerző előző köteteiben is valahogy ezzel a kérdéssel találkoztunk. De meglepő módon most nem a viszontagságos természeti erők hozzák be a két valóság nászát, hanem az emberben rejlő életérzések. Mert mi a jó, s mi a rossz? A Kötöttárugyár gazdag és ambiciózus igazgatója egy nap eladja mindenét, lemond csodálatos szépségű feleségéről és gyermekeiről, hogy minden idejét a csillagoknak szentelje és antik csillagászati köteteket vegyen.  Mi a jó, s mi a rossz? 

Talán a vágy az, ami összeköti a jót a rosszal, a mennyet a pokollal, ami átjárhatóvá teszi a nappalokat az éjszakával, mely láthatatlanul lopódzik be a kisemberek szívébe, hogy erőt pumpáljon a túléléshez és fügét mutasson a halálnak. Annak a halálnak, ami folyton ott áskálódik, s az ember nem tehet mást, mint "szó szerint halottnak kell lennie ahhoz, hogy ne gondoljon halálra". 

Ebben a faluban, ahol nincs se templom, se temető, annál inkább vannak egyszerűségükben is különleges emberek. Ha lepattintjuk a külvilág kutakodó szemüvegét, a valóságot csak önmagában szemléljük, akkor valahogy mindent másként látunk. Ezzel a látásmóddal ajándékoz meg bennünket Stefánsson, az emberek szívébe furakodhatunk, oda ahol minden születik. A vágy, a szerelem, a harag, a düh, a kíváncsiság, a félelem és a fájdalom. Minden máz lecsurog erről a prózáról. Olyan eredendően szép, mint maga a létezés. 

A szerző puha érzékenységgel fordul szereplői felé. Esendőségükben, ítéletmentesen képes odaajándékozni nekünk őket.  Láttatja  hibáikat, testi csúfságukat, olykor orrfacsaró szagukat, de mindezt felülírja szerethetőségükkel. Csodálatos finomsággal ábrázolja például a nőket. Mintha mindegyikhez gyöngéd szálak fűznék, ismerné a bennük rejlő titkot, észrevenné azt, amit csak ők maguk látnak, sőt talán azt, amit csak a teremtőjük képes látni.   Az egész könyvet ez a látásmód hatja át, ezért olyan nehéz kilépni a valóságba, élni életünket a korábbi mederben. Fél napig zombiként keringtem Budapesten, mint aki sokkot kapott, mintha egy rossz bolygón landoltam volna. Ilyen értelemben tekinthetjük a könyvet romantikus regénynek, egyfajta fikciónak, mely a maga naturális ábrázolásában mégis idealisztikus és vágyott valóságot tükröz. 

Mindehhez társul Jón Kalman Stefánsson prózája, amiről már eddig is ódákat zengtem. Nem tudom most sem másként bemutatni, mint egy lélegzetelállító, páratlan költői alkotást. Az én szavaim kevesek is ehhez, szóljon inkább ő maga...

Őszinte szívvel ajánlom a kötetet olvasásra mindenkinek, aki szeretné a kíméletlen valóságot kicsit másként látni!