Ha külföldi szépirodalomban biztosra akarok menni, akkor egész egyszerűen leemelek a polcról egy kötetet Jón Kalman Stefánssontól. Az északi irodalom színe-java összességében a szívemnek igen kedves szeglete, de Stefánsson ezen belül is a legértékesebb kincs.

Izlandon a létezés valahogy máshogy működik, mint a világ bármely más részén. A kietlen táj a jéghegyekkel, a zord időjárás, vagy éppen a mélységes tenger mind olyan tényezők, melyek a hétköznapi ember figyelmét ráirányítják a ‘kint’-ről a ‘bent’-re. Ennek a befelé forduló létállapotnak a leképeződései Stefánsson regényei.

A történet egy 400 fős kistelepülés lakóiról szól. Megismerkedhetünk ezekkel a hétköznapiságukban rendkívüli emberekkel, akik rávilágítanak arra, mennyiféleképpen lehet az ember boldog vagy éppen boldogtalan.

Stefánsson ismét nagyot alkotott. Nagyon szeretem, ahogy megalkotja karaktereit, imádom, hogy milyen finoman bánik az egyszerű emberek lelkével. Megmutatja, hogy olyan mélységes érzelmek születnek meg az izlandi emberekben, mint maga az óceán, és azokat milyen költői módon tudják kifejezni. Bár személyesen egy izlandi embert sem ismerek, de amilyen különleges az izlandi irodalmi paletta és a zenei világuk is, biztos vagyok benne, hogy ez a fajta embertípus, lélektípus nem Stefánsson kreálmánya, hanem ott tényleg így élnek, így éreznek az emberek.

Ami lényegében teljesen érthető. Ha a világban kívül nem történik semmi különös, akkor az élet beszorul a szívtérbe, hogy ott tegye meg dolgát az emberrel. Mert az érzelmek bizony akkor is dolgoznak, ha nem tudjuk megszámolni a halakat a tengerben, ha a könnyek csónak alakúak, vagy ha egy szikla éppen pont ott magasodik ki hegyesen az út mellett, ahova kedvesünk a fejét utoljára hajtja le.