„Persze nekünk nem kellene ezzel törődnünk, hiszen mi itt és most élünk, nem pedig száz év múlva, de ha egy nap régi levelekre bukkanunk, valami dolgozni kezd a bensőnkben, mintha egy olyan szálat találtunk volna, amely tőlünk kiindulva eltűnik a múltban, és azt gondoljuk: ez az a szál, ami összeköti az időket.” (23-24. oldal)

Jón Kalman Stefánsson e könyve a legfrissebb magyarországi megjelenés, ám ez az író kezdeti írásainak egyike. Ez viszont nem látszik, annyira összetett, annyira tartalmas, annyira szép.

Egy kis izlandi településen járunk, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol történnek megérthetetlen dolgok, és ahol történnek teljesen hétköznapiak is. Az ember megérthetetlen, az ember gyarló, az ember követ el hibákat. Mindenki.

Ez a könyv megmutatja mindazt, ami egy-egy cselekedet mögött rejlik, ami ténylegesen megtörténik, és ami utána következik. Ez a könyv az emberről szól, semmi másról. Megpróbálja megértetni a megérthetetlent.

Mindezt úgy teszi, hogy a zord izlandi tájat csodálatosan festi meg. Jón Kalman Stefánsson tolla aranyból van, a tintája szintén. Úgy tud írni, hogy a legmocskosabb dolgok is befogadhatóak, tele van megértéssel, tele van alázattal. Úgy ír, hogy közben simogatja az ember lelkét. Mindez természetesen Patat Bence fordítói munkája nélkül elképzelhetetlen lenne.

„[…] te tényleg az ég gyermeke lehetsz, mondja, ezért vagy ilyen könnyed, én viszont a földből jöttem, van bennem néhány grammnyi pokol, ezért vagyok ilyen istentelenül súlyos […]” (77. oldal)