"Korábban nem hitte volna el, ha valaki azt mondta volna neki, hogy az eseménytelenség majd boldoggá teszi."

Egy kisfiúnak, aki nemrégiben veszítette el az édesanyját, mostohája lesz, egy fiatalember Csehszlovákiáig is elmenne a szerelemért, a századelő Izlandján egy bohém lelkületű ingatlanügynök beleszeret egy kamaszlányba. Jón Kalman Stefánsson a tőle megszokott fanyar humorral átszőtt, szívmelengető, az emberi lélek legmélyéig hatoló, lírai prózában meséli el egy izlandi család három generációjának az emlékek és álmok elmosódott határvidékén játszódó történetét. Mi végre a szerelem? Az egymással töltött unalmas és viharos hétköznapok ellenére mégis, mi láncolja egymáshoz az embereket? Miféle véletleneken múlik egy ember élete? Érdemes-e tanyára költözni, aztán gyertyát tenni az ablakba? Milyen íze lehet a fókauszonynak és milyen a színe a halálnak? Mit jelent az, hogy fostalicska? És mit szólnak mindehhez az ólomkatonák?

Ennek a könyvnek nincs hagyományos értelemben vett történeti íve, mondhatnánk, hogy nem szól semmiről, de közben mégis mélyen megérint: mert rólunk szól, emberekről, a szürke, hétköznapi ember vívódásairól, a társadalmi konvenciókhoz való alkalmazkodás vágyáról, ami ugyanúgy megvolt 150 éve, mint ma. Szemelvények egy kisfiú életéből, és minden felmenőjééből, egészen a dédszülőkig. Rövid kis töredezett emlék- és érzésfoszlányok, amelyek az élet nagy dolgait örökítik meg. A szerelmet, a félelmet, a veszteségek fájdalmát, az otthon melegét vagy épp bajait, a család és benne a családtagok legbelső, személyes érzéseit. 

Szerintem fölösleges az élet táncát túl szigorú önfegyelemmel megbéklyózni, gondolja, egy sör, netán kettő, nem árthat; akaratunk erős és megingathatatlan! Kilenc nappal később azonban hullarészegen felmászik a reykjavíki gimnázium tetejére, hogy közelebb kerüljön az északi fényhez, amely alacsonyan lobog az égen, ám amikor feláll és felnyújtózik a hullámzó fények felé, megcsúszik, legurul és két helyen is eltöri a bal karját.

Először egy hétéves gyermek szemén át látjuk a világot, korán elvesztett édesanyját, majd ez a fiú felnőttként tér vissza abba a házba, ahol élt. Itt megrohanják az emlékek egyrészt a saját gyerekkoráról, másrészt a neki mesélt és így emlékké váló családi anekdotákról, így rajzolódik ki előttünk végül négy generáció cseppet sem különleges, tökéletesen hétköznapi, de mégis rendkívül magával ragadó, sok helyen fájdalmas vagy épp örömteli története, megjelenik az alkoholista dédapa, a szenvedélyes dédanya, a kettejüket évtizedeken át összefűző kapocs, majd sorban a gyermekeik és unokáik élete. 

Sokszor a véletlenen múlik az élet. Anyai nagyszüleim pl. aktívan megélték a háborút, nagyapám évekig hadifogságban volt, nagyanyám meg évekig semmit nem tudott róla. Dönthetett volna akkor úgy, hogy hozzámegy máshoz - nem tette, és miután nagyapám hazaért, utána született meg anyám. Aztán a szüleim. Amit apám fiatalkori dolgairól tudok, nagyjából a véletlen hozta össze őket. Ugyanez a véletlen megfigyelhető a Csillagok sercegésében is, ahogy bárkinek a családjában is. 

Mindössze ennyi maradt meg hat, illetve a vörös hajú tengerészt is beleszámítva hét életből; ennyi maradt százötven évből. Százötven évbe belefér a világ összes időjárása, igen, a csillagok és a hold, két világháború, szekerek és űrrakéták. Hét élet, százötven év. Dédpapa és Gísli a Hótel Íslandban, dédmama a padlásablakban, tizenhét évesen, bolondulva a saját melléért, rázd meg magad, Vesturgata, szórj csillagokat az ölébe, és egy fiatal, vörös hajú tengerész letépi a felsőjét a parton, négy gyerek, és mindebből egyedül a Vesturgata maradt meg, egy üres padlásablak meg egy idős nagy-nagynéni, aki már mindent elfelejtett, még a saját nevét is. Hat élet, százötven év és egy vörös hajú tengerész; természetesen egy teljes nyelv kell ahhoz, hogy legalább ennyit mesélni tudjak róluk. És nemsokára semmi sem emlékeztet rájuk, csak egy kagyló meg egy emberformájú kő. Egy nap majd fogom ezt a kettőt, elmegyek a Snæfellsnesre és visszateszem őket a helyükre: a követ egy dombra, a kagylót a tengerbe. Köszönöm a kölcsönt, mondom majd.

Nemrég - oké, talán egy hónapja is volt, valahogy még karácsony előtt - tettem egy hosszú sétát a környéken, ilyenkor mindig zenét hallgatok. Elsétáltam nagyszüleim egykori háza, telke előtt (a telek pontosabb, a ház egészen újjá lett építve), ahová rengeteg gyerekkori emlék fűz, és ami már nem a családé. Végigsétáltam azokon az útvonalakon, amiken kisiskolásként sétáltam hazafelé vagy a mamáékhoz, elsétáltam a hentes mellett, ahová gyerekként - meg azóta is - jártunk, és közben megrohantak az emlékek. Az idő gyorsasága, mindennek a múlandósága. Nagymamám már több, mint 20 éve, hogy meghalt, nagypapám idén lesz 20 éve, az éppen 49. életévét betöltő nővérem tavaly májusban hagyott itt minket. Megrohantak a velük - és a még élő szeretteimmel - kapcsolatos emlékek, a furcsa nosztalgikus foszlányokkal együtt, miközben gyerekkorom helyszínein sétáltam, és egyszerre valami nagyon jó és valami nagyon rossz érzésem volt. Talán a múlandóság érzése. Ugyanezt az érzést és ezt az emléket hozta fel ez a könyv.

A jelek szerint minden egyén életét annyira aláaknázzák a véletlenek, hogy egyetlen óvatlan kézmozdulat mindent fenekestül felfordíthat.

Gyönyörű, érzékeny emlékfoszlányok összessége, amiből kirajzolódik előttünk egy család története. Semmi különleges, csupán a szokásos, tele veszteségekkel, fájdalmakkal, gyásszal, az élet szó szerinti és átvitt értelemben vett harcaival, meg persze minden jóval is, és Jón Kalman Stefánsson mindezt a tőle várható egyszerű líraisággal meséli el. Patat Bence pedig a tőle megszokott elképesztő stílusban, gyönyörűen tolmácsolja. Egyszer elolvasnám egy saját könyvét, kíváncsi lennék, hogy az általa fordított nagy szerzők és nagy könyvek - mint Stefánsson, Knausgard, Kárason, Petterson, Gaarder, Rautiainen, Jónasson és Stranger, hogy csak azokat vegyem sorra, akiktől olvastam is egy vagy több fordítását, mennyire hatottak rá.