Egy kisfiú ólomkatonái sehogy sem akarnak megbarátkozni az új mostohával, egy férfi betörővé válik gyermekkora egykori helyszínén, egy daliás ingatlanügynök megroppan az életben meghozandó döntések súlya alatt, egy hajóskapitány szíve pedig néha még a lávánál is forróbbá válik – Stefánsson újonnan megjelent regényében újfent mindennapi eseményekkel találkozhat az olvasó, az írótól már megszokott köntösbe bújtatva.

Jón Kalman Stefánsson neve már nem lehet ismeretlen a magyar olvasó számára, évek óta jelennek meg kötetei magyar fordításban, két kiadó gondozásában is. Először A halaknak nincs lábuk (2018) c. kötettel találkozhattunk, majd pedig a Menny és Pokol trilógia (2019) varázsolta el az olvasóközönséget. Mindkét mű különleges, váratlan élményt jelentett, az első lépéseket ahhoz a csodálatos utazáshoz, amely Stefánsson művészete: halk, finom, csendes szövegek mindent átszövő líraisággal és elképesztő költői képekkel, mindezt a maga hamisítatlan izlandiságával. Stefánsson neve összefonódott ezzel a sajátos elbeszélőmóddal, így jogosan számíthatunk arra, hogy a Csillagok sercegése is hasonló élményt nyújt majd, ez azonban nem teljesen valósul meg.

A Csillagok sercegése a szerző ötödik, 2003-ban megjelent műve, egyike az első prózai műveinek. A cselekmény egy család több generációjának történetét meséli el, a 19. század végétől, a dédszülők fiatalkorától indulva egészen 2022-ig, a már felnőtt dédunoka napjaiig. Szokványos családregénynek is gondolhatnánk, a cselekmény azonban nem lineáris, Stefánsson csak fragmentumokat, egy-egy részletet mutat meg az aktuális szereplő életéből, és magára az olvasóra bízza, hogy végül összeállítsa a képet és maga rajzolja fel a családfát is.

Az írótól szokatlan módon gyermeki nézőpontot is kapunk ebben a kötetben, kezdetben a kisfiú elbeszélő szemén keresztül szemléljük az eseményeket, és így lehetünk tanúi annak is, ahogy beteg édesanyja lassanként egyre haloványabb lesz, míg végül teljesen eltűnik az életéből, a későbbiekben megjelenő mostoha pedig mindenáron megpróbálja az ő megszokott életét ráerőltetni apára és fiára: minden reggelt híg, íztelen zabkásával kezdenek, estenként pedig fókauszonyból főz szörnyű levest. A főbb szereplők közül is kiemelkedik talán dédpapa és dédmama története: a délceg ingatlanügynöké, aki beleszeret egy tizenhét éves lányba – aki aztán tűzön-vízen át ki is tart mellette. Dédpapa alakja az, akinek döntéseit a legkevésbé értjük meg, mégis vele tudunk a leginkább azonosulni: ahogy csetlik-botlik az élet útvesztőjében, és ha komoly döntésekkel kerül szembe, gyakran futamodik meg a felelősség elől vagy dönt rosszul. Sokkal inkább átérezzük ezt, mint dédmama megingathatatlan keménységét és morális felsőbbrendűségét, aki minden hibája ellenére kitart a férfi mellett, még azután is, hogy az többször szinte teljesen ellehetetleníti a család életét; még úgy is, hogy időközben felvetődik a lehetőség egy másfajta életre és másfajta szerelemre is.

Sok motívum ismerős lehet a regényből, melyet Stefánsson csak később született műveiben bont ki igazán. A hallgatagság itt is központi elem: Izland apró sziget, így a bemutatott világ is szűk és szinte néma, a szereplők között kevés szó esik. Ehhez mérten a szöveg is szikárabb, tömörebb a Stefánssontól korábban (legalábbis a magyar olvasók számára korábban) megszokottnál: díszítetlenebb a szöveg, a költői képek egyértelműbbek és rövidebben vannak kibontva, inkább a novellákra jellemző stílusra hajaz, mintsem a Menny és Pokol hosszan elfolyó-elomló mondataira. Azonban, bár talán nem elégíti ki a Stefánssonnal szembeni lírai elvárásainkat, ez a minimalistább stílus tökéletesen alkalmas a kora huszadik század, az elszigetelt Izland bemutatására, a faluból lassanként fővárossá fejlődő Reykjavík leírására, amely mégis olyan messze van mindentől, hogy az első világháborúból is csak a spanyolnátha ér el idáig.

A Csillagok sercegése tökéletes tél elejei olvasmány: a cselekmény lassan csordogál a medrében, egyes szavak erején hosszan el lehet mélázni, mindeközben pedig végig ott van a háttérben az izlandi táj, a mindent körülölelő végtelen tengerrel és a fekete égbolton haloványan pislákoló csillagokkal.