Százötven év sűrűsödik össze egy kisfiú elbeszélésben, aki nemrég vesztette el az édesanyját. Szülei és dédszülei szerelme, a jelentéktelen faluból fővárossá cseperedő Reykjavík, veszteségek és eleven pillanatok indáznak a népszerű izlandi író, Jón Kalman Stefánsson korai regényében. Fanyar humor, tömörebb stílus és sokáig ható fűszerek teszik remek olvasmánnyá.

Az izlandi író, Jón Kalman Stefánsson szép lassan családtaggá lépett elő a világirodalmat kedvelő magyar olvasóknál. Nem is csoda, hiszen kései és nagyobb ívű munkái közül csupán Az univerzum méretéről című 2015-ös műve, illetve a legfrissebb, két éve megjelent terjedelmes családregénye nincs meg magyarul. Minden más, köztük a nagy sikert elért, a Nemzetközi Booker-díj listájára is felkerült A halaknak nincs lábuk vagy a varázslatos Menny és pokol-trilógia, már igen, és bizony itthon is nagy figyelmet keltettek – teljes joggal.

A tavalyi év is termékenynek bizonyult Stefánssonnak a magyar könyvpiac szempontjából, hiszen kézbe vehettük az Ásta című nagyregényét (itt olvashat róla kritikát, és interjút a szerzővel), és egy korábbi remeklését, a Nyári fény, aztán leszáll az éjt, ráadásul mindezt – ami nem kis teljesítmény – úgy, hogy két magyar kiadó is gondozza párhuzamosan a műveit. Most egy még korábbi, eredetileg 2003-ban megjelent kisregénye (legalábbis a kései vaskos művekhez képest kisebb), a Csillagok sercegése érkezett meg hozzánk, s ebben egy másabb hangvételű Stefánsson szólal meg.

Ez egy jóval tömörebb, a nagyregények hömpölygése helyett ez egy töredezettebb és szilánkosabb próza, s bár a történet itt is több generáción ível át, nincs benne szépelgő üresjárat, a tájjal és környezettel foglalkozó líra, amely olyakor mélyíti, máskor viszont lehúzza a szöveget.

Lehet, hogy ez kevésbé tűnik majd „skandinávnak”, pontosabban „izlandinak” a magyar olvasónak, hiszen ez az éltesebb, kevésbé éteri (ami nem azt jelenti, hogy teljesen mentes a költészettől) szöveg sokkal közelebb áll ahhoz, amit mi Kelet-Európában megszokhattunk.

Ez még nem Hrabal vagy Tar Sándor, de sok íz, a mozgalmasabb, lüktetőbb világ sok helyen ismerős lesz (Patat Bence ismét remek fordítása).

Itt még inkább egy novellista ír regényt, aki szűkebben fogalmaz és több fűszert használ, hamarabb kerekíti le a történéseket, mint a nagyobb ívű műveiben. Kis területen nagy foci, ha sportos hasonlatot szeretnék használni. Egy kisfiú, aki nemrég vesztette el az édesanyját, kezd el mesélni benne, mutatja be szűk – egy tömbházból és pár utcából álló –, reykjavíki környezetét.

A szemünk előtt cseperedik fővárossá – Reykjavík

Akkor kapcsolódunk be a történetbe, amikor egy reggel ismeretlen nő, a későbbi mostohája, lép ki az apja hálószobájából. Ezzel párhuzamosan meséli el a dédapja, a századfordulón élt hóbortos ingatlanügynök sorsát, alkoholos összeomlásait és józan mindennapjait, megismerkedését a tizenhét éves dédmamával. Erre jön még rá a kőműves apa szerelme a csodálatosan hóbortos és megfoghatatlan anyával, aki egyszerre kemény, mint egy norvég matróz, és illékony, mint a narancs párája. Illetve van még egy jelen idejű szál, a 2002-es, amikor az immár felnőtt elbeszélő tér vissza gyermekkora színhelyére – szinte betör egykori otthonába.

Százötven év történetét sodorja hát össze Stefánsson feleannyi terjedelemben, mint ahogy szokta. Közben látjuk a kis faluból fővárossá cseperedő Reykjavíkot, ahová csak lassan ér el a távoli kontinensen zajló történelem. Az első világháborúból is csak annak szörnyű következménye, a spanyolnátha jut el a frissen önállósodott államba (bár ekkor még fennáll a perszonálunió Dániával). Ez is a Csillagok sercegése egyik legerősebb része.

De nagyon jól áll neki a fanyar humor, amely leginkább szuggesztív képekben, kevés szóval dolgozó jellemzésekben mutatkozik meg.

„Sok utca van ebben a városban. Némelyik olyan rövid, hogy bocsánatkérésre hasonlít”. A teherautóban az apával és annak testes barátjával tartanak a halotti torra: „úgy ülök köztük, mint egy vessző két szó között”. A már idős dédmama „feje olyan, mint egy szürke krumpli”. Szelíd, de nagyon találó irónia ez, amely szinte végig felvillanyozza a szöveget.             

Időtlen és eleven világ

De ugyanennyire ért a szomorúsághoz is. Megrendítően szép, mesébe illő nyelven eleveníti fel az édesanyja halálát és az azt követő napok bénultságát. Megborzongunk, amikor az északról jött mostoha minden héten fókahúst főz új családjának, az ő régi otthonának bevált ételét, majd ő maga fókauszonyt ropogtat, mikor is „a kemény arcán a moha puhasága jelenik meg”. Eleven és játékos, amikor a szülei szerelmét meséli el, amikor az apának majdnem Prágáig kellett volna elmennie, hogy megszerezze a megszerezhetetlen lányt, aki végül maga töri be a fiú alagsori lakásának ablakát, hogy bemásszon hozzá, és ott is maradjon. És akkor még nem beszéltünk a Dédpapa történetéről, aki az egyik legjobban eltalált és igen sokszínű figurája a regénynek. Miközben ott lebeg felettük a súlyos izlandi égbolt, a sercegő csillagok és a sarki fény.  

Egy szó mint száz: nagyon tud írni Stefánsson. S bár ebben a viszonylag korai, de érett műben már felismerhetők azok a jegyek, amelyek a nagyobb lélegzetű családregények felé vezették el, nekem erőteljesebbnek és átütőbbnek tűnik ez a szűkszavúbb, mégis sokatmondó próza. Jobban örvénylik benne az a tapasztalatmennyiség, amit az izlandi író szerzett, amikor még kőművesként dolgozott, vagy egy halfeldolgozóban kereste a kenyerét. Aki nehezebben vág neki a vaskosabb regényeknek, itt gyorsabban beszerezheti a hamisítatlan Stefánsson-esszenciát.