A magyar az egyik „leglatinabb” nemzet volt – állítja tudós szerzőnk, mondván: itt, nálunk 1844-ig e nyelven ítélkeztek, és így íródtak a törvények.

Róma a világot három ízben egyesítette, előbb a fegyverek hatalmával, aztán a kereszténységgel, majd a római joggal. S tegyük hozzá – biztat a tudós –, negyedikként a latin nyelvet. Amelyen csodálatos, gazdag irodalom sarjadt (Catullus, Vergilius, Horatius, Ovidius és mások révén). Igaz, a kor elitje filozofálásaihoz – Platón és Arisztotelész nyomán – inkább a kifinomultabbnak tartott görögöt használta.

Cicero után meghalt a latin, a köznapi nyelvhasználat során a „vulgáris latinból” neoromán nyelvek sarjadtak. Ennek során odaveszett a semleges nem, s a főnévragozást prepozíciókkal váltották ki.

A keresztény liturgia latinra váltása valószínűleg Karthágóban történt (onnan jött Szent Ágoston), nem Rómában. A latinoktatás csupán Itáliában és Ibériában létezett tovább (ott az arab hódításig). A nyelv újbóli térnyerése összefügg a reneszánsz eszméivel. A humanizmus hódításai révén a klasszikus nyelv uralkodóvá vált az egyházban, a tudományos közéletben, valamint a diplomáciában. Szerepében, jelentőségében megingatni csak egy másik nagy szellemi áramlat tudta, a felvilágodás. Persze át-áttörtek az irodalomban a nemzeti nyelvek: Machiavelli olaszul, Villon franciául, Shakespeare angolul írt. Aki azonban a kiválasztottaknak, művelt értőknek szánta sorait, az még gyakran latinul fogalmazott (Kepler, Galilei, Newton, Linné stb.).

A jelen latinja az angol – mondta Lady Thatcher. Az égben bizonnyal latinul fogunk beszélgetni a teljes esélyegyenlőség jegyében, hisz „latinul egyformán nem tudunk”. (Fiat iustitia, azaz legyen igazság! – kacsint ránk a klasszika-filológia müncheni professzora.)