Az úgynevezett élő latinság észigényes dolog, és művelői között sok a tudós, de ettől azért még éppoly kevéssé tudomány, mint mondjuk a bridzs. Lefordították latinra a Micimackó-t és az Asterix-képregényeket (nagyon jól, az előbbit egyébként a magyar Lénárd Sándor), illetve a Harry Potter-t (az első kötetet, A bölcsek kövé-t még görögre is: Harriosz Potter kai hé tu philoszophu lithosz), a finn rádió latin nyelvű hírműsort sugároz, elnevezték valahogy az ufót (res inexplicata volans – megmagyarázatlan repülő tárgy) meg a mikrofont (microphonium) – de az ilyesmi többnyire nem lépi át a megszállottak intim belügyeinek nem is annyira szűkös, mint inkább csupán befelé nyitott határait.
Persze ha az ember a latinra gondol, akkor nem is mondjuk a Regulus (A kis herceg latin fordítása) jut az eszébe, hanem ókori klasszikusok vagy a középkori – egyházi és világi – szövegek, vagy az, hogy a latin Magyarországon 1844-ig hivatalos nyelv volt, esetleg hogy az orvosoknak és a jogászoknak „kell”. De vajon a többieknek – Borzsák István több mint húsz évvel ezelőtt megjelent könyvének címével kérdezve – „kell-e a latin?” A válasz egyszerű: enni kell, és inni, meg (ezen az éghajlaton) öltözni és lakni. A latin tehát ilyen értelemben nem kell. Persze ha a különböző szintű szükségletek hierarchiáját ábrázoló Maslow-piramis felhőkbe vesző tartományait vizsgáljuk, akkor ráfoghatjuk, hogy „kell” – legalábbis egyeseknek. Mégpedig az élet színesebbé, élvezetesebbé tételéhez, mint általában a művészetek. (Mert a latin ma nem úgy nyelv, mint az angol, hanem mint mondjuk a zene.) Aztán vannak olyanok is – az igazi tudósok –, akiknek nem a színekhez meg az élvezethez kell, hanem magához az élethez, akiknek parancsoló létszükséglet, hogy a latin nyelvvel vagy irodalommal, az ókori Róma kultúrájával foglalkozzanak. Igaz, ők most csak annyira érdekesek, amennyire képesek a szélesebb közönségben felszítani a tárgyuk iránti érdeklődést.
A nyugalmazott müncheni klasszika-filológusnak, Wilfried Stroh-nak, úgy tűnik, sikerült. Latin nyelvtörténeti bestsellere – ilyen is van… – öt éve jelent meg Németországban, és a magyar utószó híradása szerint hatására megemelkedett a gimnáziumban latinra jelentkező diákok száma.
Stroh kissé frivol tétele szerint a latin nem holt nyelv, hanem halhatatlan, de minimum tovább élő. Ha mégis feltételezzük, hogy meghalt, akkor véleménye szerint erre nem a Római Birodalom úgynevezett bukásával vagy az újlatin nyelvek önállósodásával egy időben került sor, hanem még a csúcson, az aranykorban. Mint mondja, Cicero után „már csak a szókincs gazdagodott”, és „a latin nyelv – mint Günter Grass Bádogdob című regényében Oskar – befejezte növekedését, megmaradt azon a szinten, amelyet elért”. (Olyan tehát, hogy „középlatin”, ebben a felfogásban nem is létezik: a szerző szerint egyszerűen arról van szó, hogy tudatlanságból vagy felületességből született szabálytalanságok a középkorban az írott nyelvbe is bekerültek.)
Wilfried Stroh remek könyve – talán ennyiből is sejthető – nem a latin irodalom, hanem az írásbeliség, elsősorban a latin stilisztika története. Csakis ez magyarázza az afféle kijelentéseket, mint hogy „aligha van lenyűgözőbb olvasmány az antik latin irodalomban, mint Cicero filippikái”. (Mert a latinul olvasó kevesek többségét a költészet alighanem jobban lenyűgözi.) A nyelvtörténeti áttekintést többek közt érdekes kultúrtörténeti adatok, óvatos kézzel adagolt verstani ismeretek és eleven arcképek színesítik. Ezek közül a legnagyobb szeretettel és figyelemmel Ciceróé van megrajzolva, akiről azt is megtudjuk, hogy fia „Athénban filozófiahallgató volt, és közel állt ahhoz, hogy az alkohol áldozata legyen”.Campania helyzetét a szerző ezekkel
a szavakkal teszi plasztikussá: „a rómaiak üdülőparadicsoma”, Vergilius pásztorkölteményeit „cowboydalok”-nak nevezi, Horatius – Augustus konkrét megrendelésére írt – Százados ének-éről pedig nem fél kijelenteni, hogy „alapjában véve versformába öltöztetett próza”. Közben mintegy mellesleg olyan dolgokra is fény derül, hogy miért tisztelhették volna ősüket a hatvanas években a vietnami háború ellen tiltakozók Propertiusban, vagy hogy milyen alapon lett az internet védőszentje Sevillai Izidor.
A németországi latinságról írtak, amelyek nem csekély részét teszik ki a könyvnek, ehhez képest kevésbé érdekesek: az egyszerű olvasó szíve bizonyára szívesebben dobban együtt Petrarcával, mint „a tartományi széttagoltság terhe alatt szenvedő német kulturális miniszterek”-kel. (Egyébként a különben tetszetős fordítás is ebben a részben bizonytalanodik el a leginkább. „Drámai darabokat költeni – ez egy mesterség”: a mondat első fele nem magyaros, a második egyenesen németes.) Kant és Schopenhauer latinságának összehasonlítása persze érdekes (vajon melyikük jön ki belőle rosszul?), az olyan metaforák pedig, mint az „Isten géppuskája” – a címet az 1950-es években tartott prédikációival érdemelte ki egy német jezsuita – határozottan üdítőek.
Az élő latinságról szóló fejezet ismét nagyon szórakoztató, az pedig kimondottan bájos, amikor az emeritált professzor arra int, ha esetleg a „Sigmund Freud elsőként fedezte fel a szexualitás szerepét az álmok értelmezésében” mondatot kell latinra fordítanunk, akkor semmi esetre sem szabad a „sexualitas”-szal „ügyetlenkedni”: a fogalom visszaadására a klasszikus latin „Venus” a legalkalmasabb. A kötetet a latin szavak kiejtéséről szóló függelék, valamint egy időrendi táblázat zárja. Azon, hogy ebben az időrendben Caesar meggyilkolása éppolyan súlyú tétel, mint a huszonöt éve Szenegálban, Léopold Senghor államelnök védnöksége alatt megtartott negyedik élőlatin-kongresszus, csak az csodálkozhat, aki véletlenül épp itt nyitja ki először a könyvet.
A kötetben annyi minden van, hogy tulajdonképpen csak egy dolgot hiányolhatunk: a magyarországi latinságról szóló fejezetet, de azt nagyon. Ezt nem pótolhatja a kifejezetten a magyar kiadáshoz írt, latin nyelvű szerzői előszó sem. És itt nem is csak Janus Pannoniusról van szó, hanem a neolatin költészet olyan nagyságairól, mint a Berzsenyire is ható Hannulik János Krizosztom vagy a kortárs(!) latinság olyan mesterműveiről, mint Fehér Bencétől Az ember tragédiája latin fordítása vagy Rihmer Zoltán világirodalmi összehasonlításban is egyedülálló, két mesterszonettel rendelkező latin szonettkoszorúja, a Corona eburnea, vagy akár az egyetemi „kancelláriai gyakorlat” olyan gyöngyszemeiről, mint az ELTE által Ritoók Zsigmondnak adományozott díszdoktori oklevél. (Ez utóbbit az ismeretlen, bár szakmai berkekben Rihmerrel azonosított fordító nemcsak elegáns latinsággal, hanem tökéletes – a szöveg folyamatos tördelése miatt egyébként nem feltűnő – tátiti-tátiti-tátiti-tá ritmusú adóniszi versekben is szövegezte meg.)
A kötet mindenesetre ezzel a nem csekély hiányosságával együtt is tanulságos és szórakoztató olvasmány. Az olvasó – legyen bár nosztalgiázó jogász, ráérő orvos vagy a latin nyelv bármely szintű tanulója – azzal a jóleső érzéssel teheti le a kezéből, hogy ismét bebizonyosodott a szállóige időtlen bölcsessége: „Non scholae, sed vitae discimus.” Más szóval: „Tona ludatus, tudus nimeratus.”