Néhány éve a magyar olvasó is megismerheti anyanyelvén a modern lélektan egyik legizgalmasabb kutatási tevékenységét, a megismerkedési és gondolkodási műveletek kibontakozását ill. megtanulását és a születés után, különös tekintettel a csecsemőkor és a kisgyermekkor látszólag értelmetlen megnyilvánulásaira. A mozgásokba, a tárgyak manipulációjában, a felnőttekkel váltott egyszerű nemverbális jelekben, majd az első hangadásokban, töredékszavakban ugyanis a vizsgálóknak sikerült új folyamatokat megragadni. Az intenzív csecsemőmegfigyelés és természetes – mondhatni, gyerekszobai – kísérletezés módszereivel valósult ez meg. A kicsikre először a pszichoanalitikus elmélet, Bowlby felfogása, ill. Ainsworth kutatása irányította a figyelmet, ebben az anyához való érzelmi kötődés interaktív világa állt a középpontban. Kb. egyidejűleg Meltzoff és Moore az újszülöttek utánzási képességeinek korai kialakulását figyelte meg, és ebben a szociális tanulás és a társas kapcsolódás alapjait találták meg. Meltzoff és Moore közreműködésével kezdett dolgozni a kaliforniai Berkeley egyetemen a Gropnik vezette munkacsoport, amely a kicsik kognitív fejlődését követte. Ennek során derült ki, hogy a külvilág színei, hangjai és személyei hogyan öltenek értelmes alakzatot a csecsemők számára, hogyan bontakoznak ki a tárgyak között az összefüggések, pl. az oksági viszonyok, hogyan segíthet a tárgyi világ feldolgozásában is a szülők akaratlan, észrevétlen irányítása, majd ezek nyomán a csecsemő ráébredése a felnőtt szándékaira és főbb viselkedési motivációira.

Az izgalmas az, hogy a látszólag értelmetlen és monoton játékokban már korán olyan mentális reprezentációk, belső térképek kialakulása követhető nyomon, amelyek mintegy fogalmak előképei. Ezek között megindul az elvonatkoztatás, és így a reprezentációk bonyolódnak. Később csatlakozik ehhez a környezettől tanult nyelv, amely az akkorra kialakult képzeteket tovább fejleszti, belső összefüggéseiket bonyolítja. A kis ember így mindinkább aktív cselekvő lesz és alkalmazkodik a környező világ rendjéhez.

Ez a különös korai tanulás az élet szinte minden pillanatában zajlik. A kutató a korai fogalomalkotási előképek miatt használják a filozófia kategóriáját, szerintük a bölcsőkben a kis bölcsek laknak, akik elemzik – szétbontják és összerakják – világukat és így lassan ahhoz alakítóan tudnak alkalmazkodni. A megfigyelések – amelyek érdekes konkrét eseteiről és folyamatairól mindkét kitűnően megírt könyvben sok példát találhatunk – még egy „bölcseleti” mozzanatot fedeztek fel, a babák képzelete erőteljesen működik. A megismert tárgyak és összefüggések újra lejátszódnak bennük, és ennek során a valóság módosított változatai alakulnak, sajátos fantáziák, amelyeket (a filozófiai képzettséggel is rendelkező) Gropnik „kontrafaktumoknak” nevez. Ezek a megismerés fontos részei, mert az összefüggések analízisében kulcsfontosságú. A korai játék igazában a tanuló megismerés különösen aktív szakasza. Más formákban azután már totyogó, beszélő baba világában is folytatódnak ezek a műveletek.

A megfigyelések fontos tanulsága, hogy a kicsik aktív módon tanulják a világukat, a kognitív képességek komoly munka révén fejlődnek ki, és ezekben az eseményekben a felnőtt környezet segíthet vagy árthat. A kutatások tétje tehát a korai fejlődés optimalizálása vagy korrektív javítása. Az adatok jól kapcsolódnak a kötődési megfigyelésekhez vagy a szociális viselkedés tanulásának eseményihez. A fantázia révén a néhány éves kisgyerek meglelő absztrakciókra képes, pl. megérti az emberi élet mulandóságát, mint az egyik könyv alcíme, talán metafórikusan felnagyítva írja, sejtésük alakul ki az élet értelméről és az élet más alapvető dolgairól. Mint a Gropnik által egyedül írt, és a megismerés fejlődését filozófiai szempontból vizsgáló kötet konklúziója állítja, a csecsemőkorban az ember számára a megismerésen át az igazság, a kontrafaktumokon át a képzelet, és a kötődés révén a szeretet, és ez talán az élet három alapvető princípiuma.

Mint már a könyvekből is kitűnik, de későbbi tudományos fogadtatásukból különösen, a felismeréseknek nagyon nagy hordereje van, és szinte módosítják a fejlődéslélektan eddig kialakult világképét. Nagyon sok következtetés sejlik fel a családi és az intézményes nevelés, a természetes és korrektív fejlesztés vagy a megismerési zavarok kialakulása és kezelése terén. Gropniknak és munkatársainak sikerül ezt közérthetően, szemléletesen megírni, meggyőzni az olvasót a kísérletek és a megfigyelések bemutatásával, és azután magyarázataikkal helyenként valóban bölcseleti ill. költői síkokra tudják vinni elméleteiket. Talán filozófiai aktualitás lehet, hogy Kant a priori felfogását mintegy alátámasztja ez a megközelítés, a társadalomtudományokban a fogalmak elsődlegességét a neokantiánius irányzat hangsúlyozza (e kérdésekre a könyv már nem tér ki)

Nagy nyereség, hogy ez a két kötet magyarul megjelent. Igen jó a magyar szöveg, ez fordító, Vassy Zoltán érdeme. A többszerzős, és korábban megjelent kötet a tartalmasabb tudományos szempontból, itt talán nem volt szerencsés a kiadó megoldása, hogy meghagyta a terjedelmes irodalomjegyzéket, de – nyilván az olvasmányosság fokozása érdekében – kihagyta a szövegből a rájuk vonatkozó hivatkozásokat. Ez gyakori eljárás a magyar kiadási gyakorlatban, de ez nem szerencsés, az angolszász térben most a közérthető tudományosság kezd divat lenni, valószínűleg fontosnak látják a szerzők, hogy ne csak a szakemberek szűk köre értse meg tanulmányaikat, hanem a művelt nagyközönség is, ugyanakkor mindent dokumentáljanak, esetleg felébresszék az érdeklődést az utánaolvasásra, adjanak támpontokat az irodalmi források megkereséséhez. Ma, az internet világában az érdeklődő olvasónak nem kell egyetemi könyvtárakba beülni, a világhálón át is elkezdhet tájékozódni, és ha akarja, amatőr módon is nagy ismerttömeget gyűjthet be magának. Kár, hogy a hivatkozások kihagyásával a magyar olvasó ezeket az impulzusokat nem kapja meg. A szerzői neveket és megjelenési évszámokat talán az olvasó át tudja ugrani, ha nincs rájuk szüksége, viszont ha feltámad irántuk érdeklődése, akkor hasznosítani tudja őket. Gropnik egyedül írt könyvében kisebb az irodalomjegyzék, és sorszámozott lábjegyzetekben lehet megtalálni a kötete végén, az irodalomjegyzék előtt. Ebben a többszerzős kötetben nem eléggé „olvasóbarát” megoldás, hogy a szöveg és az irodalomjegyzék között van rövid, felületes tárgymutató / ez szinte mindig a könyvek végén van, és így a kb. 25 sűrűn szedett és kisbetűs oldalt betöltő irodalomjegyzék önmagában áll. De ez kis hiba  a könyv, ill. a két, egymással összefüggésben olvasható két könyv sok értéke mellett.

A két könyv a LAM olvasói közül is sokaknak ajánlható. Gyermekorvosoknak, gyermekpszichológusoknak, pszichoterapeuták számára a fejlődéslélektani alapok megszerzéséhez, neurológusoknak és pszichiátereknek, stb.