A szülőknek talán kevesebb fejfájást okoz a gyereknevelés, ha megértik, hogyan gondolkodnak a kisbabák. A Bölcsek a bölcsőben könnyen érthető és szórakoztató írás arról, mit tudunk a 21. század elején a gyermekek mentális életéről. Az is kiderül, milyen fortélyokat talált ki a természeta arra, hogy nekünk embereknek viszonylag gazdag tudásunk legyen a környezetünkről, vagyis hogyan legyünk okosak.

Több-keveseebb gondot minden szülőnek okoz a gyermknevelés. Nagyon sok kiadvány ad nevelési tanácsokat, ám ez a könyv tartózkodik ettől. Részint azért, mert - mint a szerzők is említik - nem feltétlenül elég a szokásos receptkönyv típusú nevelési tanácsadó művek javaslatait ismerni. Ha pontosabban meg akarjuk érteni, hogy mi történik a kisbaba fejében, érdemes a háttérben történő folyamatokat vizsgálnunk. A pszichológia az utóbbi 30 évben különösen sok felfedezéssel járult hozzá ezek megértéséhez. Jelen kötet pedig ahhoz járul hozzá, hogy megértsük a kisbabák gondolkodását.

A másik oka annak, hogy a szerzők nem recepteket adnak a gyerekneveléshez az, hogy optimisták a gyerekek fejlődésével kapcsolatban. Szerintük alapvetően nehéz elrontani a dolgokat, és végzetes hibák is ritkán fordulnak elő. Nézetük szerint a természet ugyanis bölcsebb annál, hogy az esetleges emberi belátásra bízza az utódok felnevelésének nehéz feladatát, inkább automatikusan működésbe lépő mechanizmusokat alakított ki erre a feladatra. Lássuk melyek ezek!

A könyv az ismeretek megszerzésének három mechanizmusát hangsúlyozza. "Bölcsességünk" egyik forrását a veleszületett ismeretek jelentik. Meglepő módon a csecsemők előzetes tapasztalat nélkül is feltételezik, hogy egy három dimenziós térben élnek. Ha például egy képernyőn egy gyorsan növekvő tárgyat látnak, akkor kissé hátrahőkölnek - úgy értelmezik a látottat, hogy egy tárgy közelít feléjük. Ez nem lebecsülendő teljesítmény, hiszen tapasztalat nélkül azt is hihetnék, hogy egy valami nagyon gyorsan növekszik; ehelyett úgy "gondolják", hogy egy állandó méretű tárgy közeledik. Hasonlóképp a csecsemők születésüktől fogva érzékenyek az arcokra: egy arcot látva tudják, hogy az egy arc. Ez ugyancsak meglepő, hiszen nem valószínű, hogy korábban az anyaméhben túl sok arcot láttak volna.

Az ismeretek megszerzésének másik mechanizmusa a gyors tanulás. Második vagy harmadik nyelvet tanulva gyakran irigykedünk gyermekkori magunkra, aki annak idején hihetetlen ütemben tanult meg egy nyelvet. A gyors tanuláson kívül a gyerekekben léteznek beépített késztetések, hogy megismerjék környezetüket: az új dolgokat természetesen szájba kell venni, meg kell tapogatni, oda kell menni hozzá. Hasonlóképp meg kell ismerni a szociális környezetet is: ki kell próbálni, hogy mi az, amit meg szabad tenni - ami a szülők szempontjából igen fárasztó feladat.

A harmadik mechanizmus, ami az ismeretek megszerzését megkönnyíti, a környezet önkéntelen segítségnyújtása. Valószínűleg feltűnt már az olvasónak is, hogy gyerekekhez jellegzetes módon szokás beszélni. A tipikus gügyögésnek jó néhány jellegzetessége van: hangunk ilyenkor egy oktávval magasabb lesz, a beszéd üteme lelassul, a magánhangzók jobban formáltak és hosszabbak, rövidebbek a mondatok, gyakori az ismétlés. Ez nem csak a mi kultúránk szokása, hanem minden kultúrában így működik. Úgy tűnik, egy belénk épített mechanizmusról van szó, melynek funkciója, hogy segítsen a gyerekeknek megtanulni a nyelvet.

Több helyen is alkalmazzuk a három megismerési mechanizmust: a nyelv elsajátításakor (pl. felnőttek gügyögő beszéde), az emberek megismerésekor (pl. arcokra való érzékenység), a tárgyak felderítésekor (pl. 3 dimenziós világ feltételezése). A szerzők leírják, hogy a három területen hogyan érvényesülnek a veleszületett, a tanult és a tanított ismeretek.

A fenti folyamatok leírása kapcsán a könyv folyamatosan szembeállítja mai ismereteinket a régebbi elképzelésekkel. Freud elméleteivel például alapvető probléma, hogy nem a gyerekek megfigyeléséből származtak, hanem felnőttek utólagos beszámolóiból, e források azonban a mai emlékezetkutatások szerint sokszor igen megbízhatatlanok. Az az elképzelés sem bizonyult igaznak, hogy a gyerekek születésükkor nulláról indulnának: bizonyos ismeretek már veleszületettek, és a tanulás már a méhen belül is elkezdődik. Jean Piaget, a svájci pszichológus nagy hatású úttörő munkái elindították ugyan a gyermeki megismerés kutatását, ám - nem túl meglepő módon - a módszerek sokat fejlődtek az utóbbi időkben, és korábbi megállapításainál ma már sokkal árnyaltabb képet festhetünk a gyermeki elméről.

A három szerző a modern fejlődéslélektani kutatás három kiváló alakja. Számos munkájuk már jó ideje a tankönyvek klasszikus kísérletei közé tartoznak (pl. Meltzoff nyelvnyújtogatós-utánzásos kísérleteivel biztosan sok olvasó találkozott már). A könyvből is hamar kiderül, mely vizsgálatokat végezték ők maguk vagy tanítványaik, ugyanis csak a saját csoportjuk munkáinál említik meg a kutatókat név szerint, míg mások vizsgálatainál ezt sajnos nem teszik meg.

A kedves iróniával átszőtt könyv nem csak hasznos, hanem kellemes olvasmány is, amelyet nem csak szülőknek vagy nevelőknek ajánlunk. A gyermekkori fejlődés ismerete sokat elárul arról is, hogy felnőtt korunkban hogyan gondolkodunk, és hogy a természet hogyan oldja meg azt a nehéz feladatot, hogy egy viszonylag okos lényt hozzon létre, az embert. (Igaz, az eredménnyel sokszor lehetünk elégedetlenek.)