Ott ül a
babakocsiban a hét hónapos, és épp most fedezte fel a játékmackó
címkéjét. Szemöldöke enyhén összevonva, szája elnyílva, szemei
kikerekedve, és mintha mormolna maga elé valamit. Úgy tűnik, semmi nem
képes kizökkenteni elmélyült tevékenységéből. Ekkora összpontosítást,
ilyen odaadó és kitartó figyelmet tudós kutatóknál láthatunk
munkavégzés közben. De vajon nem túlzás ez az összehasonlítás? Hogyan
gondolkodnak a csecsemők a megfigyelt dolgokról? Gondolkodnak
egyáltalán? Ilyen és ehhez hasonló kérdések nyomába eredt a Bölcsek a bölcsőben szerzőhármasa évtizedekkel ezelőtt, és most, könyvükön keresztül az olvasó is bepillantást nyerhet tudományos kalandjukba.
A. Gopnik, A. N. Meltzoff és P. K. Kuhl – a
fejlődéslélektan jeles képviselői – a megismeréstudomány
problémafelvetéseivel gazdagítva mutatják be kutatásaikat, valamint
szakterületük létrejöttét, tévedéseit, előéletét és jelenét. Mind a
fejlődéspszichológia, mind a megismeréstudomány nagyon fiatal
diszciplínák, pár tíz évnyi múlttal rendelkeznek csupán. Újdonságuk
abban áll, hogy az egészen apró gyermekek megismerési folyamatait
figyelik meg, és ebből következtetnek a felnőttek mentális
tevékenységeire. Kézenfekvő ötlet, mégis 2500 évet kellett várni rá.
Elszigetelt
próbálkozások, például görög filozófusok részéről azért akadtak. A
filozófusok nagyjából 2500 éven át hosszú és fáradságos elmélkedéseket
szenteltek az ismeretszerzés problémájának, ám a görögök kísérleti
módszereivel senki sem próbálkozott – írják a szerzők. – Vagyis azzal,
hogy megpróbálják kideríteni, mit tudnak a gyerekek, és amit tudnak,
azt honnan tudják.
A szerzők ennek okát egyrészt abban látják, hogy meglehetősen
nehéz a szeszélyeskedő izgő-mozgókat kutatói módszerességgel
tanulmányozni, másrészt a tudományos élet elnőiesedése előtt nem sok
érdeklődésre tarthattak számot a legkisebbek. - Nekünk például egy
angol filozófus nemrég elmondta, hogy ő nagyon sok gyereket látott már,
ám beszélni eggyel sem beszélt – hoznak személyes példát a kutatók.
A fenti két probléma körülbelül egy időben oldódott meg, úgy a
60-70-es évek táján. Akkoriban egyre több nő kapott helyet az
egyetemeken, akik anyai minőségüknél fogva el sem kerülhették az
aprónép megfigyelését, a technikai fejlődésnek köszönhetően pedig a
megfigyelés nehézségei is megoldódtak. A forradalmi újítást a képmagnó
megjelenése jelentette, ugyanis lehetőséget nyújtott a tévedések és
találgatások kiküszöbölésére. Egy másik műszaki újdonság, a számítógép
pedig a gondolkodás modellezésében nyújtott elméleti segítséget. - A
Nagy Ötlet, miszerint az agy egyfajta számítógép, fogalmi áttörést
jelentett a pszichológiában - mutatnak rá a szerzők. A
megismeréstudomány pedig kijelölte azt a három nagy problémakört,
nevezetesen a más elmék, a külvilág és a nyelv örökké izgalmas
kérdéseit, amelyek mellé felsorakozhattak a megválaszolandó felvetések.
Így felvértezve izgalmas kísérletek sora kezdődhetett meg.
Videofelvételeken
keresztül vizsgálták például, hogy egy emberi arc, vagy egy sakktábla
érdekesebb-e egy újszülöttnek. Foglalkoztak azzal is, hogy valóban
utánozzák-e a csecsemők a nekik grimaszoló felnőtteket, vagy ez csak
érzelmes szülői túlzás. Egy elmés szerkezet segítségével olyan
kísérletet is végeztek, amelynek során a csecsemők egy cumit szopva
tudtak beindítani egy magnófelvételt, amin különböző emberek hangját
hallhatták.
Egy másik megfigyelésnél pedig egy ember könyökére, térdeire és
vállára villanykörtéket szerelve sötétben lefilmezték, amint négykézláb
mászik, majd levetítették a kisdedeknek egy olyan felvétellel együtt,
amiben az égők „értelmetlen” mozgást végeznek. Mindezekből kiderült,
hogy a piciknek már egészen apró korukban van fogalmuk más emberekről
és a velük való azonosságukról, ismerik anyanyelvük hangzókészletét, és
képesek felismerni a hozzájuk közel állók hangját, sőt az újszülött már
egy napos korában meg tudja különböztetni az anyai intonációt az
idegenekétől. Az „utánzós” kísérletekből világossá vált, hogy saját
testérzetük egyes elemei is előre kódoltak. Sőt az emberi mozgást is
meg tudják különböztetni más mozgásformáktól.
A könyv lapjain keresztül olyan régi viták tisztázódnak, mint a
tabula rasa és a biológiailag előre meghatározott jellem kérdése. A
csecsemő- és gyermekkutatás mai elgondolásai szerint a fenti elméletek
keveréke a helytálló. „... az agynak már születéskor tartalmaznia kell
bizonyos tudást a tárgyi világról, az emberekről és a nyelvről. (...) a
csecsemők és a gyerekek bámulatosan hatékony tanulási mechanizmussal
rendelkeznek, vagyis épp meglévő tudásanyaguk képes rugalmasan át- meg
átalakulni. (...) a csecsemők óriási előnye az a ’technikai
támogatottság’, amit édesanyjuk nyújt nekik. Pontosabban minden
felnőtt, mert az emberi viselkedés spontán olyan, hogy elősegíti a
gyerekek tanulását (...) .”
A szülők például önkéntelenül is gügyögve beszélnek csemetéjükkel
(még azok is, akik azt hiszik, hogy nem). Ez nagy segítség a kis
gőgicsélőknek, hogy ’nyelvi világpolgárokból’ anyanyelvük
specialistáivá válhassanak. Az újszülöttek ugyanis úgy jönnek a
világra, hogy bármely nyelv összes hangzóját képesek felismerni és
utánozni. A nyelvi környezet az, ami később lehetővé teszi saját
nyelvük elsajátítását. A gügyögés ebben a leghatékonyabb segítség, mert
eltúlzott és igen reprezentatív hangzókészlettel él.
A szerzők fényt derítenek arra is, hogy a dackorszak szülőt
próbáló csetepatéi nem egyebek egy szisztematikus kísérletsorozatnál,
ami által a gyerekek megpróbálják megérteni, hogyan működünk. Kiderül
milyen interakciók, tanulási folyamatok zajlanak a testvérek között.
Miért van az, hogy az elsőszülöttnek az IQ-ja magasabb, a
másodszülöttnek az EQ-ja. Mi a háttere
az óvodáskorúak
sokszor elviselhetetlen érzelmi viharainak, mikor a szülő azt érzi,
„hogy együtt élni egy hároméves gyerekkel kicsit ahhoz hasonlít, mintha
a Tosca egy napi huszonnégy órás előadásán vennénk részt.”
Rengeteg gyakori és általános probléma magyarázatát kapjuk,
azonban sehol sem találkozunk nevelési tanácsokkal – fejtegeti a
szerzőhármas. - Temérdek barkácskönyv szól, mondjuk arról, hogyan kell
egy polcos szekrényt megépíteni, és tanácsaikat követve valószínű is,
hogy az eredmény egy többé-kevésbé stabil és csak egy egész kicsit
csáléra sikerült darab lesz, a legjobb azonban mégiscsak az, ha a
mechanika pontosan ismert törvényeire és a faanyag szintén alaposan
feltárt tulajdonságaira építünk, ahogy a jobb bútorgyárak mérnökei
teszik. Valami ilyesmit célzott meg a fejlődéslélektan tudománya és
nyomában mi is ezzel a könyvvel: abban akarunk a szülőknek segíteni,
hogy gyermekeik fejlődő egyéniségét ne csak valahogy összebarkácsolják,
hanem megértsék – szögezik le a szerzők.
A könyvet forgatva biztos, hogy esélyünk van arra, hogy könnyebben
kezeljük a nehéz helyzeteket, és több empátiával viszonyuljunk
csemetéink csintalanságaihoz. Nem elhanyagolható az sem, hogy amit a
gyermeki megismerésről megtudunk, azt egyúttal magunkról tudjuk meg. A
kutatási eredmények tálalásán túl, a szerzők számtalan
tudománytörténeti anekdotával örvendeztetik meg az olvasót. Könnyed,
közvetlen humorú stílusuk sehol sem homályosítja el a közlendőt, épp
ellenkezőleg, ötletes, a köznapi életből vett példák segítségével
hatásosan támogatják meg mondanivalójukat.
