A gyerekkori megismerés és gondolkodás kutatása aránylag keveset fejlődött Piaget óta, pedig sok vizsgálat folyik a tárgykörben, márcsak az iskolai oktatás szempontjából is. A múlt század második felében, leginkább a pszichoanalitikus elmélet hatására az érzelmi fejlődés és az anya – gyermek kapcsolat vonta magára szakemberek figyelmét, ugyanis azt tételezték fel, hogy az első néhány életév meghatározó a személyiség felnőttkori integráltsága szempontjából. A hetvenes években már meg tudták figyelni az anya és a kisgyerek közötti kötődés mintázatait, és igazolták, hogy az anya empátiás megértése és annak válaszszerű visszatükrözése a kisgyerek megnyilvánulásaira alakítja ki a másik ember érzelmi állapotainak és szándékainak felismerési képességét (ez az ún. mentalizáció, a „belelátás a másik fejébe”, az „elmeolvasás”).

            A nyolcvanas évektől a képmagnó elterjedése könnyítette a megfigyeléseket, és a kutatások meglepő eredményekre jutottak. Mint az érzelmi fejlődés, az értelmi sem veleszületett programozásban és befogadásban bontakozik ki, hanem a gyerek születésétől (vagy talán már a késői magzati korban is) igen aktív szereplő ebben, keresi a külvilág ingereit és igyekszik azokban összefüggéseket, rendet találni. Látás, tapintás és más érzékelések szinte szünet nélkül működnek az éber állapotban (a csecsemő agyának anyagcseréje kétszeresen nagyobb a felnőtténél), és ahogy növekszik, a világ benne kiadott képei már a saját aktivitása, ill. a hozzá kötődő személyek segítsége, visszajelzései nyomán is differenciálódnak.

            Az bizonyosodott be, hogy a gyerek biológiailag hozott alapképessége éppen az érzékelési és tanulási aktivitás, ill. a benyomásokban az összefüggés keresésének – és a jelentésteremtésnek képessége. Veleszületett továbbá a világ belső leképezésének (szaknyelven: reprezentációnak) megvalósítása, amelynek során a képzetekhez – valamilyen belső nyelvi generátorrendszer révén – hangtani alakzatokat képes kapcsolni. Ez bármilyen nyelven lehetséges, de az egyes nyelvek hangtana és szóvilága később specifikus lesz, és a korai - különösen intenzív – nyelvi tanulóképesség beszűkül. A nyelvben a tanítás már interaktív lesz, sok függ a szülőktől, környezettől. Egyértelműn igazolódott, hogy a hagyományos gügyögés segíti a nyelv elsajátítását, a figyelem lekötése, a válaszolási aktiválódás, ill. az egyes hangok elkülönítése révén.

            Az egész jelenségkör kutatását elindító Maltzoff is az egyik szerző e könyvben, de a vezető szerző, Alison Gopnik lehet az a szakember, aki az adatokat filozófiailag is általánosította és szinte új emberkép körvonalait fedezte fel benne. A kisgyermekkorról eddig élő, bizonytalan, csak ismeretlen agyi mechanizmusokat tételező felfogás helyett arra mutat rá, hogy a gyermeki megismerésben megvan a felnőtt logika, az általánosság képessége, az önkorrekció, és a valóságról alkotott benyomásokat már a csecsemő is képes fantáziában változtatni, és a valóság benyomáselemeiből új realitást, pl. cselekvésterveket formálni. Gopnik munkássága nyomán a filozófia is lehetőséget kap valamiféle fejlődéslélektani ismeretelmélet megfogalmazására.

            A kis könyv elragadó olvasmány, nagyon világos a tudományos leírás is benne, de nagyon sok az olyan megfigyelés, hétköznapi tapasztalat, amit eddig nem úgy láttunk, ahogy most a könyv rendszerezése révén látszik. Sok a kicsikkel végzett egyszerű kísérlet bemutatása is, a babák fáradhatatlan partnerek, játékszerűen mindenbe bevonhatók, és a körülmények, feltételek variálása, továbbá szinte tetszés szerinti gyerek bevonhatósága (hiszen „csak játszanak” a babával, aki mindig örül a dolognak, jól érzi magát) bizonyítékokra, érvényes általánosításra ad módot. Olyan filozófia alakulhat ki tehát a legegyszerűbb ingerek befogadásától a rájuk adott válaszok mind bonyolultabb szerveződésén át a magas szintű absztrakciókhoz jutva, ahogyan az érvényes filozófia, ill. a tudomány is gyarapítja ismereteit. Szülőnek, pedagógusnak, és mindenféle – segítő szándékkal vagy hivatásszerűen – bölcselkedőnek a könyv elengedhetetlen olvasmány.