Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Balogh Tamás
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 242 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9326-33-0
Témakör: Pszichológia
Sorozat: Test és lélek

Ára: 2800 Ft (Elfogyott)

Metaforamasina
Az emlékezet egyik lehetséges története

Metaforamasina

BUKSZ 15. évf. 4. sz.
2003. tél

AZ EMLÉKEZET EGYIK LEHETSÉGES TÖRTÉNETE

„Mi hát az igazság? Metaforák mozgó serege” – ezt a Nietzsche-idézetet választja könyve mottójául a kiváló holland eszmetörténész. A hollandul 1995-ben megjelent munka meglehetősen frissen látott napvilágot magyarul is, mégpedig a kötetben csak kissé elrejtve feltüntetett Balogh Tamás remek fordításában. A kiadás a témához méltóan szép, pontosan és alaposan el van látva a modern szakirodalom ismertetésével, mutatói kiválóak, és – ami nagyon fontos – jó minőségű és kitűnően tördelt képeket tartalmaz. De miről is?

A mai pszichológiatörténet-írásban és kognitív elméletalkotásban egyaránt előtérbe került a metafora problémája. A pszichológiatörténetben olyan nagyszerű kötetek, mint a David Leary által szerkesztett Metaphors in the History of Psychology (Cambridge University Press, New York, 1990) is mutatják, ma már nem puszta intellektuális kuriózumként kezeljük azokat a hasonlatokat, amelyek a tudomány különböző történeti szakaszait jellemzik, hanem úgy véljük, hogy ezek alapvetően meghatározzák azt a módot, ahogy létbelileg (ontológiailag) gondolkodunk a modern korban a mentális jelenségekről. A lelki élet közvetlenül nem megragadható, hacsak nem hiszünk a mindent átható önmegfigyelés doktrínájában, ezért szinte szükségszerűen mindig hasonlatokkal közelítünk hozzá. A kérdés nem a hasonlatok megléte s valamiféle neopozitivista gőggel társuló kiiktatásuk, hanem az, hogy mikor, mely hasonlatok bizonyultak termékenynek. A történeti fordulatot a metafora nem lekezelő minősítésében jól példázza a modern kognitív pszichológia és kognitív tudomány is. Gondoljunk csak arra, hogy – a pszichológián belül maradva – milyen produktív, átfogó hasonlat volt a kommunikációs csatorna vagy a kódolás fogalma; mi mindenre használja a kognitív pszichológia a látás vagy a hallás elemi feladataitól kezdve a magasabb rendű tudatosulás feltérképezéséig a szűrő fogalmát, vagy milyen módon küzd a tár koncepciójával, azzal a hittel, hogy emlékezetünk valamiféle polcszerű berendezés (lásd erről korábbi írásomat: Emlékek gyűjtögetése avagy a visszaidézés készsége. Világosság, 1996. 29., 432–438. old.). Ha úgy tetszik, az utolsó két évtized emlékezetpszichológiai kutatásai úgy is értelmezhetők, mint amelyek a polcszerűen rendezett tárfelfogással küzdve igyekeznek valahogyan túlhaladni ezt a strukturális metaforát. Metafora ugyanis, miként a mai nyelvészeti metaforakutatás is hangsúlyozza, többféle van; a minket érdeklő szempontból vannak egyedi metaforák, mint például az, hogy „Józsi ott füstölög a sarokban”, és olyan szerkezeti metaforák, mint amikor egy költő életét elemezve a fagyos társadalmi légkörről beszélünk, vagy a forradalmi idők jellemzésekor felfordulásról. Hasonló módon a pszichológiában is előtérben állnak a strukturális metaforák, amelyek például azt emelik ki, hogy a gondolatok lesüllyednek a tudattalanba, vágyainkat elfojtjuk, és így tovább. Draaisma könyve egy mentális folyamatra, az emlékezetre összpontosítva, történetileg mutatja be a strukturális metaforákat, mégpedig nem akárhogyan. A metafora ismertetése közben, az ábrázolás világában nagyon sok konkrétumot is kapunk. Amikor például azt tárgyalja, hogyan jelenik meg évszázadokon keresztül a képrögzítés mint emlékezeti metafora, akkor nemcsak a pszichológiai vonatkozásokat mutatja be, hanem gyönyörű képi példákat is fölhoz, például a hosszú idejű fénykép-expozíciókról és a mozgás rögzítésének nehézségeiről. A szem és a camera obscura összehasonlítása során megismerjük, hogyan is néztek ki saját korukban a camera obscurák, hogyan képzelte el néhány évszázaddal később Galton az összegzett fotográfia, a fogalmi kiemelés vagy az emlékezeti kategóriaképzés mintáját – az egymásra exponált fényképek alapján. A szép képanyag révén a metafora szó szerinti értelmezésébe is kirándulunk, s az olvasónak végig kell gondolnia, hogy a fotográfiai kompozitum – az egymásra fényképezett képek és a család ennek megfelelően kibontakozó hasonlósági eszménye – hogyan feltételezi az azonos perspektívát és a méretarányok állandóságát, amely magában a fényképlemezben nem adott. A metafora forrásait és magát a metaforahasználatot gazdagon illusztrálja a könyv. Bemutatja, metaforáink néha komikussá válnak, például 1929-ből olyan Fritz Kahn-illusztrációkat látunk (ez ugyanaz a Fritz Kahn, akit szexológiai könyveiből ismerünk), ahol az emberi agyban vetítőgépek vannak, meg kicsiny csapok, szelepek és egyebek. Az emlékezet legfontosabb metaforái, melyekre Draaisma könyve kitér, az írás, a fény, a táj (vagy téri elrendezés), a fénykép, a számítógép, a holográfia, a hálózatok és a belső képeket szemlélő homunculusok problémája. Mindegyik külön fejezetet kap a könyvben. A szerző azt sugallja, s ezt fontos hangsúlyozni, hogy ne féljünk a farkastól, ne is próbáljuk kitaszítani a metaforákat, azok velünk élnek. Mindez Draaisma számára természetes, de néha ironikus, például amikor arra világít rá, hogy Descartes orgonahasonlatai semmivel sem nevetségesebbek, mint a mai konnekcionista, neurális hálóelméletek emlékezeti, tárolási hasonlatszerű koncepciójából (mely idegsejtekből álló hálózatokat tételez fel) eredő metaforák. Két okból nem szabad félnünk a metaforáktól: mert úgysem tudunk nélkülük meglenni a belső világról beszélve; s mert strukturális metaforákat használunk, s ezek néha, szerencsés esetekben konstruktív jellegűek. Új megfontolásokat hoznak létre a kutatásban. Hogy egy kevésbé idézett példát említsek: a XIX. század végi német pszichofiziológus, Hering nevezetes metaforája a feltételezett kémiai ellenfolyamatokról az ellenszínjelenségek kapcsán elvezetett egy kémiai elvű emlékezetkoncepció megfogalmazásához. Ez pedig mindmáig az egyik vezető – ha szabad ilyet mondani egy metaforáról szóló könyvet ismertetve –, „szubsztanciális”, lényegi felfogás az emlékezetről. Draaisma munkája kiváló, ráadásul gazdag irodalmat kapunk Platóntól vagy Arisztotelésztől egészen Arbib vagy Pribram műveiig. Minden kognitív pszichológiával vagy kognitív tudománnyal és a mentális tudományok történetével foglalkozó kutató számára megkerülhetetlen. Vannak azonban kisebb zökkenők. Az egyik a megengedő attitűddel kapcsolatos; néhol nehéz tetten érni, hogy Draaisma mint tudománytörténész hogyan is gondolja: vajon a metaforák mint gondolati tartályok (vagy ha úgy tetszik, korlátok, s néha inspiratív erők) befolyásolják-e gondolkodásunkat, vagy pedig szó szerinti jelentésükben hatnak, azaz a mentális életre vonatkozó tényleges, ontológiai érvényű felismerést nem tartalmaznak. Érdemes lenne eldönteni – s ez nemcsak Draaismára vonatkozik –, hogy amikor a metaforák mindenre kiterjedő érvényességéről beszélünk, úgy gondoljuk-e, hogy bármikor túl lehet lépni a metafora szintjén általában, vagy pedig mindig csak metaforák vannak. Ez átvezet a másik kérdéshez, a nyelvhez, amely sok mindent segítene ilyen vagy olyan irányba tisztázni Draaisma koncepciójában. A nyelvet és a mai nyelvészet különböző súlyú metaforakoncepcióit nemigen vizsgálja. Nem tekinti át azokat a felfogásokat, amelyek, mint George Lakoff (Women, Fire, and Dangerous Things. University of Chicago Press, Chicago, 1987), a metaforákat mindent áthatónak tartják, és úgy vélik, hogy világunk valamilyen értelemben ösvényekből, szakadékokból s ugrásokból áll, ahol a szó szerinti és az átvitt között semmiféle lényegi különbség nincs. Az sem derül ki, hogy éppenséggel Ray Jackendoff (Patterns in the Mind. Basic Books, New York, 1994) kissé hagyományosabb felfogását követi-e, amely úgy véli, hogy a szó szerinti és a metaforikus jelentés világa mögött egy közös reprezentáció világa van. A tér és a nyelv közötti hatás például nem olyan, hogy az elvont viszonyokat is mindig a téri viszonyok irányítanák, hanem inkább a téri viszonyok és a nyelvi viszonyok egyaránt egy elvontabb szemantikára vonatkoznak. Ezeknek a nyelvészeti finomságoknak az az eszmetörténeti következményük, hogy egy metaforával foglalkozó elméletalkotónak valahogy el kell döntenie, a metafora mögött van-e valami. A mai metaforakutatásban vízválasztó kérdések ezek. Nyelvészetileg arról van szó, hogy jogos-e megkülönböztetnünk a szó szerinti és az átvitt értelem világát, vagy szakítanunk kell a szó szerinti jelentés elvével. A kognitív elméletalkotás szempontjából ez a dilemma azzá a kérdéssé szélesedik, hogy vajon az egyes megismerő rendszerek között mindig teljes áthallás van-e, vagy tulajdonképpeni (proper) érvényességi területükön belül maradnak. Mindez érinti a humán tudományok metodológiáját is: a radikális metaforapártiak számára a metaforikus és a tudományos modellalkotás között nincs határ, s ezzel zárójelbe teszik a modern tudományosság igazolási elveinek fontosságát. Mindez a megfontolás s az ezzel kapcsolatos állásfoglalás hiányzik Draaisma művéből. A könyv egy másik hiányossága speciálisabban az emlékezetre vonatkozik. Frederick Bartlett neve még a névmutatóban sem szerepel. Ennek megfelelően az a típusú emlékezeti kérdés és emlékezeti metafora, amely a mozgásos készségek (skills) elemzését tekinti az emlékezet vezető problémájának, teljesen kimarad a gondolatmenetből. Kimarad az az elképzelés, hogy milyen értelemben is tekinthető metaforának a séma Bartlett által bevezetett híres fogalma (Bartlett: Az emlékezés. [1936] Gondolat, Bp., 1986), milyen értelemben beszélhetünk a készségek tanulásának, vagyis a mozgásos, függvényszerű viszonyok elsajátításának analogikus kiterjesztésével arról, hogy lényegében minden tudásunk tartalmaz készségszerű mozzanatot is stb. Nem szeretném a részletekkel untatni az olvasót, a döntő kérdés az, hogy egy teljesebb elméletnek szembe kellett volna néznie azzal is, hogy a mai implicit emlékezetteóriákban is van kiterjesztő, metaforikus értelem. Ezek persze nehezen rajzolható metaforák; a biciklizés vagy az autóvezetés metaforáját, mint minden készséget, csak mozgóképpel lehetne ábrázolni, ahogy azt Wittgenstein nyomán, számos metaforát elemezve, Nyíri Kristóf hangsúlyozza. Ez azonban nem kellene, hogy korlátozza a szerzőt; emlékezzünk csak arra, hogy évtizedekkel ezelőtt Fónagy Iván a Metafora a fonetikai műnyelvben című munkájában (Akadémiai, Bp., 1963) igazán nem nyomtatásra való (?) történetet mondott el arról, hogy a hangok világára mindig szükségszerűen metaforikusan hivatkozunk. A mély, a magas, az öblös, a vékony stb. nem közvetlenül a hangrezgésszámra vagy annak amplitúdójára vonatkozó jelzők. Az egész modern fonetika, bármilyen tudományos legyen is, mindig ezekből a metaforákból volt kénytelen kiindulni. Vagyis lehet képpel nem illusztrálható területről, a hangok világáról is írni a metaforakutatás keretében; hasonló módon lehetne a készségalapú és implicit emlékezeti folyamatokról is. Ez persze a recenzens telhetetlensége. Úgy gondolom, hogy Draaisma könyve a magyar olvasó számára kétségtelenül rendkívül tanulságos, sok mindent összefoglal, s egyéni álláspontot képvisel. Egyszerre lehet inspiráló a tudománytörténészek, a kognitív kutatók és a kritikai eszmetörténészek számára.

 

Pléh Csaba

Kapcsolódó recenziók

  • Metaforamasina (Pléh Csaba, BUKSZ 15. évf. 4. sz. , 2003. tél)
  • Metaforamasina (Dósa Zoltán, Erdélyi Pszichológiai Szemle, 2003, IV. Évfolyam, 4. szám, 445, 449)
  • Metaforamasina (Gera Judit, Élet és Irodalom, )
  • Metafora-múzeum (Balázs Eszter, Élet és Irodalom 2002.november 8., )
  • Metaforamasina (Dr. Osman Péter, Szerzői Jogi Szemle (a Magyar Szabadalmi Hivatal folyóirata), )
  • Metaforamasina (Csorba F. László, Természet Világa 2003.február, )
AJÁNLOTT KÖNYVEK