Douwe Draaisma holland pszichológus az emlékezetről ír. Érdeklődésének középpontjában azonban nem annyira az emlékezés mint jelenség áll, hanem inkább az arról alkotott magyarázatok sora. Miképpen gondolkodunk a gondolkodásról? A szerző meggyőző és élvezetes módon mutatja be, hogy az elmeműködést magyarázó elméletek alapját mindig is metaforák alkották. Platón viasztáblába nyomott jelnek tartotta az emlékezetet, és foglyul ejtett madarak közti keresgélésnek az emlékezést, a középkorban írott könyvnek vagy sokajtós színháznak látták, az alkimisták a foszforeszkáló anyagok fényjelenségének, La Mettrie óraszerkezetnek, Edison fonográfja nyomán információt rögzítő hengernek, a fotográfia, majd a mozgófilm föltalálása után képeket vetítő és fölismerő szerkezetnek, a kondenzátorok és akkumulátorok megalkotása után bonyolultan kapcsolt áramkörhöz, később komputerhez hasonlították, sőt azonosították azzal (mesterséges intelligencia), a lézertechnika és holográfia kidolgozása után a holografikus képekkel való hasonlósága vált szembetűnővé. A „metaforamasina" cím ezért kettős értelmű. Jelenti egyrészt azt, hogy gondolkodásunk – így emlékezetünk is – metaforákat hoz létre és vet össze, másrészt azt, hogy (éppen ezért) az emlékezetről gondolkodó tudomány nyelve is metaforikus. A XX. század nagy tudománytörténeti munkái – elsősorban Kuhnnak a Tudományos forradalmak szerkezete című könyve – után nem meglepő, ha paradigmaváltásokat olvasunk ugyanarról a jelenségről. Draaisma igazi bravúrja az, hogy az eltérő elméleteket ismertetve két csapdát is elkerül. Egyrészt nem pozitivista tudományképet ad, nem úgy mutatja be az emlékezet kutatásának történetét, mint valami diadalmenetet az „egyre jobb" felé. Ehelyett megmutatja mindegyik metafora szellemi teljesítőképességét és annak határait is, tisztelettel, érdeklődéssel, de tárgyilagosan közelítve hozzájuk. Kiderül az is, hogy az egyik metafora gyakran a másikra épül, annak finomabb, kidolgozottabb változata (ahogyan például Edison hengere Platón viasztáblájának utódja). Ez a tárgyalásmód elkerüli a másik csapdát is, mely a metaforák (gondolati modellek) teljes autonómiáját, összevethetetlenségét hirdetve általában a tudományok hitelességét, objektivitását vonja kétségbe. Erről itt szó sincs: már csak a változó formában, de mégis makacsul mindig visszatérő azonos problémák is jelzik a folytonosságot. Ilyen főként a „homunculus" kérdése: ez a képzeletbeli kis emberke az, „aki" bennünk „nézi" „emlékezetünk filmjét" vagy „dekódolja az elektromos potenciálhullámokat" (csupa metafora!). Kihagyható-e személyiségünk ezen kellemetlen megkettőzése elméleti magyarázatainkból? Platóntól mostanáig úgy tűnik: nem (noha történtek rá kísérletek).Draaisma könyve pszichológia is, idegélettan is, filozófia is, de leginkább mégis kultúrtörténet, Simonyi Károly nagyszerű könyvének, A fizika kultúrtörténetének méltó párja. Kicsiny témát választott, de azt olyan nagy szakmai tudással, beleérző képességgel, szeretettel és jó egyensúlyérzékkel járja körül, hogy bármely szakos tanárnak vagy érdeklődő diáknak ajánlhatjuk a művet. Ahogyan Ádám mondja a Falanszter jelenetben: ,Mi a tudásvágyat szakhoz nem kötők–   átpillantását vágyjuk az egésznek