A borítón gépek, számítások, a látás mechanizmusának vázlata, elsősorban pedig könyvek láthatók: az emlékezet működésének megfejtésére szolgáló eszközök. A cím és a tartalomjegyzék pedig szintén azt sugallja, hogy a könyv az emlékezet története mellett valamiféle rendszerezett metaforaelméletet és a metaforaalkotásról összefoglaló képet is fog adni.
A szerző holland pszichológia-professzor, tehát könyvében is az agy, és nem az irodalomelmélet kap hangsúlyos szerepet, mégis, a Metaforamasina igazi tudományközi írás akar lenni: bevezető a technika történetébe, ugyanakkor az emlékezet kutatásának, s ezzel együtt a gondolkodásról való gondolkodás történetének összefoglalása.
A szerző előfeltételezése szerint a metaforák vizsgálata azért különösen tanulságos, mert maga a metafora tükrözi az adott kor gondolkodását is. Így például az évszázadok alatt az íráshoz és a rendszerezéshez kapcsolódó fogalmak (viasztábla, illetve szőlőspince) helyett az emlékezet egyre inkább "technomorf" jelleget öltött, s szorosan összefonódott a technikai vívmányokkal. Draaisma szerint "az emlékezet története kicsit olyan, mintha egy technikatörténeti múzeum raktárhelyiségében tennénk rövid körsétát" (9. o.). Ez a tendencia a legjelentősebb emlékezetmetaforákból is jól érzékelhető: kincsesláda, könyvtár, labirintus, világító foszfor, a telefonközpont kapcsolótáblája, camera obscura, a fényképezőgép fényérzékeny lemeze, fonográf, filmkamera, számítógép, holográfia. Egyszóval tényleg múzeumban járunk, s aki a metaforák sorára kíváncsi, útközben jelentős mennyiségű találmányt is "kénytelen" töviről hegyire megismerni.
Ha Draaisma irodalmi érdeklődése erősebb, szemlélete pedig nyelvcentrikusabb lenne, nagyobb súlyt fektetethetett volna a nyelvhasználat választásaira, a visszatérő vagy a kikopott társításokra. De ő a metaforát csak a maga szempontjai szerint szelektálva taglalja. Szemügyre veszi azt mint egy teória szemléltető kellékét; mint tudást demokratizáló, népszerűsítő eszközt (hiszen "konkrét képet használunk absztrakt viszonyok megértésére vagy kifejezésére", 20. o.); illetve mint a felfedezés egyik lehetséges, "heurisztikus" módját (itt többek között Freud és Einstein nevét említi: mindketten gyakran egy-egy találó metafora analizálásakor jöttek rá feltételezésük igazolhatóságára). Az irodalmi érdeklődésűek számára talán éppen ezek a részek a legbecsesebbek, ahol a metaforát alkalmazó filozófusok, feltalálók, agykutatók és pszichológusok jutnak szóhoz és fejtik ki gondolataikat.
Ezek az idézetek azonban csupán elszórva találhatók meg, s míg Draaisma a technikai eszközök kialakulásának és elterjedésének néha talán túlzottan is bő leírását adja, addig az egyébként igen látványos borítón "beígért" könyvmetafora elemzése meglehetősen csonka marad: mindöszszesen hat és fél oldal. Igaz, erről kevesebb korabeli emlék maradt fönn, s ez megnehezíti a tüzetes vizsgálatot - de elég Ivan Illich: A szöveg szőlőskertjében című könyvére utalnunk, hogy legalább a célzások hiányát érezzük.
Draaisma a metaforát (M. Black nyomán) interakcióként értelmezi, mely két terminust s az ezekhez tartozó asszociációk hálózatát hozza kapcsolatba, illetve kölcsönhatásba. Ez az interakcióelmélet az, mely a pszichológia felé fordítja az emlékezetkutatók (és a szerző) figyelmét: azt kezdik vizsgálni, milyen folyamatok zajlanak le, miközben metaforákat alkotunk, alkalmazunk vagy értelmezünk. Ez ismét egy lehetséges magyarázat Draaisma preferenciájára: szemlélete kifejezetten gyakorlatias, a bonyolultabb, technikai metaforák kerülnek előtérbe az emlékezet működésének megvilágítása céljából.
Viszont joggal elvárható volna, hogy Draaisma a kutatás kulcsszavának, a metaforának kissé bővebb és korszerűbb elméletét adja. Ezzel szemben rövid elméleti bevezetőjét a 60-as évek metaforaértelmezésével zárja, és a későbbi gondolkodókra, teóriákra utalást sem tesz.
Kárpótlásul viszont nehezen hozzáférhető tudásanyagból csemegézhetünk. Például kiderül, hogy: Leibniz, a differenciálszámítás kitalálója kétségkívül kancsal volt, mivel egyes kutatások azt bizonyítják, hogy a "számemlékezet" locusa a szemüregek külső felén található, s így a különösen fejlett számemlékezetű Leibniz szeme befelé fordult; a vaksakkjátékosok fejben egyszerre körülbelül tíz játszmát képesek játszani, s utána hibátlanul reprodukálni; az agyban körülbelül annyi (százmilliárd) sejt található, amennyi csillagból áll a Tejút. Lássuk be, ez sem érdektelen.
A könyv célját, az emlékezet történetének megírását a metaforákon keresztül, teljesítette - és ez fontos tett annak ellenére is, hogy maga a szerző azt a következtetés vonja le: a kifejezések és orientációk metamorfózisa hiába sugall nagy változatosságot, valójában sokkal több bennük a közös vonás (például a "lenyomat" keletkezése, a "frissítés", az "előhívás" motívuma). Az emlékezetet az ókortól kezdve kutatták, s a legfőbb kérdés a mechanizmuson kívül a folyamatban szerepet játszó test és lélek kapcsolata volt: vajon isteni adományról, automatikus rendszerről, avagy egy tudat által irányított memóriáról van-e szó? De, vallja az Epilógus, ezeket a kutatásokat a metaforák sem vitték jelentős mértékben előre: a pontos emlékezésmechanizmust még mindig nem sikerült mesterségesen reprodukálni - hiába minden találmány; azt a különleges képességet, miszerint emlékezés közben tudatában vagyunk annak, hogy éppen emlékezünk, nem sikerült utánozni.