Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Balogh Tamás
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 242 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9326-33-0
Témakör: Pszichológia
Sorozat: Test és lélek

Elfogyott

Metaforamasina
Az emlékezet egyik lehetséges története

Metaforamasina

Erdélyi Pszichológiai Szemle, 2003, IV. Évfolyam, 4. szám, 445
449

Douwe Draaisma (1953) pszichológiatörténetet és általános pszichológiát tanít a Groningeni Egyetemen. A Metaforamasina a harmadik könyve, eredeti, holland nyelvű kiadása 1995-ben jelent meg, Az ember, mint metafora és a Rejtett óramű után.
Mit rejt maga mögött ez a fura cím, illetve hogyan lehet történetbe foglalni egy pszichikus funkciót, teszi föl magának a kérdést a címlap láttán az olvasó. A kérdés első felére sejteti a választ a könyv fedőlapjának belseje, melyen A. Kircher XVII. századi tudós egyik szerkezetét ábrázoló kép látható. A szerkezetben ügyesen elhelyezett tükrök teszik lehetővé, hogy az ember önmagát nézve saját metamorfózisával szembesüljön, oroszlánként, farkasként vagy éppen nyúlként látva önmagát, egy gép mely metaforákat kínál, s elgondolkodtatja az embert saját természetéről. A könyv alcíme egy kissé pontatlan, hiszen ez a mű az emlékezetről való gondolkodás, vélekedés története, nem pedig az emlékezés evolúciós nyomonkövetése, ez a történelmi idők és tudományos paradigmák reflexiója az emlékezeti tárolás problémájára, a tudós erőfeszítés kalandja a memória rejtélyének feltárására. Maga a szerző is megfogalmazza ezt a kis helyesbítést a fordítónak adott egyik interjújában (Balogh, 2002).
Draaisma kétsíkú történelmi utazást kínál az olvasónak Platón korától napjainkig, egyrészt technikatörténeti utazás, másrészt viszont a megismerés metaforikus telítettségének kortörténeti elemzése. A természetes és mesterséges emlékezetek metaforái kettős terminusokat tartalmaznak, az alap (topic term), amiről a metafora állít valamit, és a hordozó (vehicle term), ami jelentést visz át egy másik szövegkörnyezetbe. Az alapterminus tehát az emlékezet, a hordozók időrendi és leltárszerű sorozata pedig, Draaisma aprólékos, igényes és érdekfeszítő leírásának köszönhetően igen szép példái annak, hogy hogyan hatnak vissza az emberi kreativitás és technikai találmányok az embernek a magasabbrendű megismerésről alkotott elképzeléseire. „Az emlékezet története kicsit olyan, mintha egy technikatörténeti múzeum raktárhelyiségében tennénk rövid körsétát” – állítja a szerző (9. oldal), s valóban, ez a lehetséges történet arról szól, hogy a külső tárakban történő információrögzítés technikája milyen metaforákat kínál az elme működésére. A tudományos megközelítés, a hétköznapi gondolkodáshoz hasonlóan, nem tudott mentesülni hosszabb időre a metaforáktól. Ez a pszichológiatörténetre méginkább jellemző, még a két világháború közötti radikális behaviorista felfogásban is felbukkan az organizmus, mint „telefonközpont” hasonlat, Hull „pszichével rendelkező gépeket” épít, Tolman pedig térképekben és diagramokban gondolkodik, egy olyan irányzaton belül, amelyik hadat üzent mindenféle mentalizmusnak, s nyíltan hirdette, hogy metaforák nélkül is érthetőek az S-R kapcsolatok.
A könyv első fejezetében a szerző vázolja a tudománytörténet metaforaelméleteit, illetve a metafora pszichológiai jellegét domborítja ki. A metafora mint helyettesítő és a metafora mint hasonlat helyett, melyek reális hiányérzetet és elégedetlenséget keltenek a tudósban a tudományos szókészlettel és fogalomtárral szemben, a metafora interakció-felfogása mellett foglal állást a szerző, egy igen fontos kiegészítéssel megtoldva azt, éspedig azzal, hogy ez a megközelítés elkerülhetetlenül pszichológiai kategóriákban fogalmaz és ezáltal a pszichológiának mondanivalója kell legyen a metaforákról: „…amikor azt állítjuk: a metafora lényege az, hogy két mező asszociációi kölcsönhatásba lépnek egymással, és az interakció eredményeként új jelentés áll elő, akkor már eleve pszichológiai kategóriákban fogalmazunk” (20. oldal). Draaisma ezzel gyakorlatilag amellett érvel, hogy a pszichológiának szükségszerűen foglalkoznia kell a metaforával, s ezzel az elméletekben jártas, szakavatott olvasónak egyet kell értenie, ha példaként csupán a reprezentációk kérdéskörének még mindig aktuális metaforáit (kép és propozíció) tartjuk szem előtt, máris érezzük, hogy a kérdés kikerülhetetlen. A szerző igen körültekintően, tömören és változatosan vezeti fel a fogalom pszichológiáját, hiszen a metaforát, mely a gondolkodás analogikus és szemantikus formája közt közvetít úgynevezett „go-between” jelleggel, neurológiai koordináták közt is igyekszik bejelölni a „split-brain” kísérleteken át az afázia-kutatás eredményeiig, illetve felhívja a figyelmet a metafora pedagógiai jellegű, Comenius-funkciójára is, továbbá a metaforák működésének magyarázatául szolgáló, immár klasszikusnak tekinthető Paivio-féle kettős-kódolás elméletet is vázolja.
A metafora pszichológiai értelmezéseinek és a heurisztikákban betöltött szerepüknek tárgyalását követi a tulajdonképpeni technikai és néha kultúrtörténeti vagy művészettörténeti körséta. Draaisma bár néhányszor felveti a memória, mint belső tár funkció-eltolódásának problémáját, következetesen amellett érvel, hogy a külső tárak megjelenése és elterjedése formálta az emlékezet működéséről alkotott elképzeléseket. Az írásos kultúrák hajnalán az emlékezés „ars memoriae”, tehát valódi művészet volt, s a mnemotechnika eszközei szolgálták a megőrzést. A görög, a latin vagy kezdeti keresztény kultúrában is a hasonlatok már a külső hordozók irányából érkeznek: viasztábla, papirusz, tárház, könyv, színház, s a belsőtől a külső irányába való eltolódást párhuzamosan követi a szóbelitől az írásos felé történő elhajlás. A történeti rész nagy erénye, hogy gazdag rálátást kínál az olvasónak az adott kor tudományos-szellemi állapotára, a történetvezetés síkjai észrevétlenül épülnek egymásra, a magasfokú interdiszciplinaritás talaján: a kézírásos kultúrától és az emlékezetszínháztól nem érzi magát elszakítva az olvasó, akkor amikor az alkímia konyháiba a foszfor feltalálásának áhítatába repíti a szerző, vagy a camera obscuratól a számítógépig utazik. A titok igen egyszerű: Draaisma szerint ezek a találmányok berobbannak a tudományos köztudatba, s igen rövid időn belül analóg magyarázatokat kínálnak az emberi emlékezet működésére, a foszforban a „fénymegtartó képesség” nem csak tudományos kuriózum marad, hanem az elme információtároló képességének metaforájává válik, s ez a metafora-preferencia a legmodernebb neurális hálózatok megjelenéséig nyomon követhető. Bár erről a szerző nem beszél, az olvasónak az az érzése támadhat, hogy a metafora-vonulat burkolt módon próbálja alátámasztani azt a hipotézist, mely szerint a tudományos produktum dawkinsi módon, mém-szerűen „próbálja” önmagát fenntartani és terjeszteni a szellemi és tárgyi kultúra világában, a metafora pedig a mém táplálója, „organizmusa”.
Draaisma könyvének értéke abban áll, hogy magas színvonalú és nagyon sok tudást kínál, a tudást hordozó diszciplínák változatosak és egymásba torkolnak, a pszichológia, a művészetek, a mechanika, a kémia, a mesterséges intelligencia és filozófia által kínált metaforák e színes változatosság forrásai: viasztábla, tárház, könyv, foszfor, végtelen labirintus, fonográf, camera obscura, fotográfia, varázsnotesz, számítógép, hologram, neurális hálózat. A szerző vonzódását a technika eme „csodáihoz” a mű fejezeteinek arányai is tükrözik, különösen kidolgozottak a fotográfia és fonográfról szóló fejezetek, viszont hiányérzetet kelthet az olvasóban az, hogy a mozgás rögzítésének problematikáját, a mozgófilm történetét egy-két szűk gondolatban tárgyalja az író. Érzésem szerint ez az egyetlen olyan törésvonal, amely betöltenivalót hagy maga után, illetve ez az a pont, ahol a kívülálló történetíró, mint külső és tárgyilagos megfigyelő szerepe lezárul.
A következő fejezetek a három legmodernebb metafora, a számítógép, a hologram és a neurális hálózatok elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyalják. Korunk metaforái nemegyszer állásfoglalásra késztetik a szerzőt, ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem kelti a szerzői elfogultság érzését az olvasóban, inkább a precíz, tüzetes és kritikus szemléletű problémafelvetés és vizsgálat szálain halad a történetírás.
A számítógép hasonlat a kezdeti lelkesedés után igen hamar felszínre hozza az alap és hordozó terminusok közti különbségeket, igen… hasonlatokat kerestek, a kutatások azonban egyre több különbségre vetítenek fényt. Az emberi emlékezet improvizatív, megbízhatatlan és bartletti értelemben aktív, ezzel szemben a számítógép megbízható, tévedni képtelen logikus gép, „minden vagy semmi” módon idéz fel információkat, nem alkalmas a felejtés modellálására és magyarázatára. Az emberi emlékezet „szinkron asszociációk vibráló hálózata”(154. oldal), tehát egyszerre hatnak rá impulzusok tucatjai, a számítógép-memória azonban mindig központi vezérlés alatt áll, hihetetlenül gyors szeriális hozzáférés jellemzi és tévedhetetlen.
A hologram egy optikai metafora, mely Draaisma szerint azáltal vált meggyőző párhuzammá, hogy emléknyomok elosztott raktározására képes, a helyi címezhetőségű, szeriális számítógép-memóriával szemben tartalmilag címezhető emlékezete van. Ennek alátámasztására a TOT („nyelvemen van” – jelenség) és a dejà-vu élményt hozza fel a szerző, melyekben egy mintázat részleges aktiválása előhívja az objektum tökéletlen képét vagy egy nagymértékben hasonló tapasztalatot idéz fel. Draaisma véleménye szerint a hologram metafora méltánytalanul hamar kifulladt, holott „egy index nélküli, gyors és asszociatív emlékezet” (171. oldal) magyarázatául szolgál. Ennek az lehet az oka, hogy az elosztott raktározás, az „elegáns hanyatlás” (a vizuális felismerés lassú leépülése), az interferencia és az összetett nyomok jelenségét nem-hologram elméletekkel is magyarázni lehetett és lehet, mindezek ellenére a konnekcionizmusban és PDP-modellekről szóló elméleti értekezésekben újraélednek a hologram-metafora fogalmai.
A neurális hálózat a hologram-metafora elméleti folytatása egyszerűbb és meggyőzőbb megfogalmazásban. A hálózaton belüli küszöbök, kapcsolaterősségek olyan mintázatokat eredményeznek, melyek a tapasztalat nyomaiként emlékezetnek nevezhetőek. A szerző szerint a konnekcionizmus az asszociatív pszichológia és a klasszikus mentális fiziológia újraéledése, lényeges különbség csupán a kísérleti hozzáférhetőségben és matematikai elemezhetőségben található. A Draaisma felőli legélesebb kritika azt célozza meg, hogy a konnekcionizmus nem magyarázza az emlékezési folyamat tudatos oldalát, mely W. James óta az emlékezés metafizikájaként megoldásra vár: az asszociációk bevésődése nem elegendő a megtapasztalt emlékezés magyarázatára. Ez a misztérium nem foglalkoztatja a konnekcionista tudóst.
A misztériumból születő kérdés megér az író számára még egy fejezetnyi történeti áttekintést, olykor elegánsan egyszerű és sziporkázó filozófiai fejtegetést a homunculus-problémáról. „Egy elmélet homunculust tartalmaz, mihelyt egy pszichológiai folyamat magyarázataként ugyanarra a folyamatra hivatkozik, amelyet meg kellene magyaráznia” (200. oldal). Draaisma kiválóan ért ahhoz, hogy homunculus problémájához úgy szóljon hozzá, hogy közben Descartes, egy hologram-készítő vagy az optikai-neurális komputerek tesztelőit tartja maga előtt és általuk beszél, így az olvasó a problémán belül letapogathatja az eredendő test-lélek probléma általános és sajátos felvetéseit, helyzetképet nyer a máig adott válaszok értékéről és értékelhetőségéről, vagy átérzi a probléma feloldhatatlanságának feszültségét.
A Metaforamasina egy tudománytörténeti mű, egy tudományfilozófiai vizsgálódás, egy interdiszciplináris szintézis, de mindenekelőtt egy ízig-vérig pszichológiai jellegű írás, melyben Draaisma fejlett érzékenységgel, megfelelő arányosságot szem előtt tartva, sokszínűen, gazdag tudást kínálva érvényesíti művének első mottóját: Omnia in omnibus. Ez a könyv minden bizonnyal egy fontos aktuális pszichológiatörténeti mű, sajátos tárggyal és sajátos tárgyalásban. A könyv szövegének megértését érdekes és gazdag képanyag segíti, a változó korok tudományos „széljárásainak” képi lenyomatai. A kiváló, igényes, szakszerű és mégis ízes magyar nyelvű fordítás Balogh Tamás hozzáértő munkáját dicséri.

Dósa Zoltán

Kapcsolódó recenziók

  • Metaforamasina (Pléh Csaba, BUKSZ 15. évf. 4. sz. , 2003. tél)
  • Metaforamasina (Dósa Zoltán, Erdélyi Pszichológiai Szemle, 2003, IV. Évfolyam, 4. szám, 445, 449)
  • Metaforamasina (Gera Judit, Élet és Irodalom, )
  • Metafora-múzeum (Balázs Eszter, Élet és Irodalom 2002.november 8., )
  • Metaforamasina (Dr. Osman Péter, Szerzői Jogi Szemle (a Magyar Szabadalmi Hivatal folyóirata), )
  • Metaforamasina (Csorba F. László, Természet Világa 2003.február, )
AJÁNLOTT KÖNYVEK