Douwe Draaisma (1953) művének már a címe is érdekes: sajátos összetétel s maga is egyszersmind metafora. Sajátos szóösszetétel, mert a metaforához, mint nyelvtani, illetve irodalmi alakzathoz, tehát valamiféle szelle­mi-nyelvi jelenséghez nem társítanánk feltét­lenül a masina fogalmát, mely inkább a tech­nika, a műszaki világ tartozéka. A metafora­masina két dolgot is jelenthet: egyrészt egy olyan masinát, ami metaforákat állít elő, ez a jelentés konkrét szintje, másrészt azt, hogy az emberi emlékezetről való metaforikus gondolkodás nem más, mint egy gép, ez pe­dig a jelentés absztrakt, metaforikus szintje. Nos, miközben a címválasztás érdekességén töprengünk, már benne is vagyunk a könyv felvetette problémák kellős közepében. Való­ban két, természetét, anyagát, származását tekintve különböző dolgot tárgyal a tudo­mánytörténeti munka: részben azt a gondol­kodásmódot, ahogyan az emlékezetről az ókor­tól, mondjuk Platóntól és Arisztotelésztől kezdve napjainkig gondolkodnak, jobban mondva azt a formát, amelybe az emlékezet­ről való gondolkodást öntötték évszázadokon át. A szerző állítása szerint a gondolkodás formái, azaz a specifikus nyelv, illetve meta­forahasználat nem csupán arra szolgál, hogy érzékletessé és így könnyebben érthetővé te­gye a tudományos okfejtéseket, hanem egy­ben visszatükrözik a metaforahasználó sze­mélyes preferenciáit, kutatásának jellegét és irányultságát, társadalmi környezetét és ko­rát is. Így nem véletlen, ha Platón, Arisztote­lész és Ciceró viasztáblához, Szent Ágoston palotához, kincseskamrához vagy üregekhez, Cassiodorus kalickákhoz és ólakhoz, a mo­nasztikus gyakorlat gyomorhoz hasonlította az emlékezetet. A technikai fejlődés előreha­ladtával az emlékezet metaforájának hordo­zói egyre gyakrabban lettek mechanikus esz­közök, varázsnotesz (Freud), gép végül kom­puter. A könyv másrészt elénk tárja az emlé­kezetről való gondolkodás történetét. Mindkét programot a legnagyobb felkészültséggel és alapossággal hajtja végre a szerző. Bemutatja többek között Fludd emlékezetszínházát, a foszfor és az emlékezet működése között egykor feltétélezett összefüggéseket, a ro­mantika organikus emlékezet-felfogását, a camera obscura, a fotográfia és a fonográf emlékezetmegtartó funkcióit, a hologramot, a neurális hálózatokat és a komputerek me­móriáját. Elképesztő mennyiségű név, adat, tudományos felfedezés, kísérlet, elemzés, műszaki jellegű leírás, ábra sorakozik a könyv lapjain, de az olvasó miközben az emlékezetről szóló monográfiát olvassa — micso­da paradoxon! —, keményen küszködik az olvasottak eredményes memorizálásával. A fü­lön olvasható egyik lelkes hangvételű állítás, miszerint a könyv „egyaránt számot tarthat a szélesebb nagyközönség és a szakértők ér­deklődésére” — igaz. Amennyiben az „érdek­lődés” nem metafora. Amennyiben az „ér­deklődés” netán a megértés metaforája len­ne, annyiban, attól tartok, sajnos nem. Bizo­nyára lesznek azonban a „szélesebb nagykö­zönség” soraiban nálam szakavatottabb olva­sók is, akiknek nem jelent problémát az egyébként kiváló szakszerűséggel fordított könyv minden bizonnyal tanulságos tartal­mának emlékezetbe történő sikeres bevésése.