Döbbenetes, hogy — agykutatók egy szűk körétől elte­kintve — mennyire nem tudunk semmit a saját emlékezetünk működéséről. (Más kérdés, hogy ők is meddig jutottak el ebben.) A szürke masszából álló memóriaegység ott ül a fejünkben — elhelyezkedését legalább ennyiben már bizto­san ismerjük —, és részben a kívánságunkra, másrészt a sa­ját, olykor érthető, máskor nekünk teljesen érthetetlen in­díttatásai szerint felidéz abból, amit korábban az akaratunkra, vagy éppen attól függetlenül, sőt nemegyszer éppenség­gel az akaratunk ellenére betárolt. Gyakori ugyanakkor az is, hagy kifejezetten ellenünk szegül. Ilyen, amikor nem adja elő, amire szükségünk lenne, bárhogy akarjuk, nem tudjuk felidézni a keresett adatot, információt, emlékképet. Elfelejtettük azt, és nem tudjuk, hogy milyen mechanizmus okozza ezt, amint azt sem, vajon hogyan és miért történik, ha az elfeledett dolog váratlanul beugrik. Az internettől vett hasonlattal, tudjuk ugyan, hogy valamiféle keresőgép mű­ködik az agyunkban, de fogalmunk sincs hogyan, és főként milyen eszközökkel tudnánk hatékonyan segíteni azon, ha valami nem akar eszünkbe jutni. Memóriaegységünk működési zavara az is, amikor emlékezetünkre bízzuk, hogy valamely időponthoz, eseményhez, helyzethez vagy éppen személyhez kötve idézzen fel valamit, ám ez nem történik meg: megfeledkezünk a tennivalóról, nem jut eszünkbe, aminek kellene. És gyakorta ellenünk szegül azzal is, hogy olyan emlékek felidézésével zavar, amelyekre az adott helyzetben nem kívántunk emlékezni, vagy éppen mind­örökre el kívántunk felejteni. Gazdagabb vidékeken pszi­chiáterek népes serege él meg abból, hogy több-kevesebb eredménnyel segítenek megszabadulni a léleknek vagy a testnek az emlékezéshez kötődő működési zavaraitól — a közönséges alvászavaroktól a bonyolult pszichoszomati­kus betegségekig, vagy éppen segítenek felszínre hozni és hatástalanítani az emlékezetünk mélyén rejtező aknákat. Az európai kultúrában sok évszázada vannak másfajta, a lélekhez közelebb dolgozó szakemberek, akik a hozzájuk fordulókat a maguk sajátos eszközeivel szabaduláshoz se­gítik a rossz emlékeknek a lelkükre, lelkiismeretükre nehezedő nyomása elöl, segítenek abban, hogy törölni tudjuk memóriánk zavaró tartalmát. Törölni? Valójában még az is kérdés, vajon amit elfelejtünk, törlődik-e az emlékezetünkből vagy továbbra is ott van a tárolóban, csak a hozzáférés — ­a felidézés — nem működik többé. Az utóbbira utal, hogy olykor spontán feljönnek emlékek, információk, amelyeket addig nem tudtunk előhívni, s még inkább, ahogy a hipnózis képes helyreállítani az emlékezést.Meglehetősen gyakoriak emlékezetünk hibás működé­sének azok a formái is, amelyeket köznapi nyelven tévedés­nek nevezünk. Ilyen, ha téves információ jön föl az igaz he­lyett, de az is, ha olyasmire vélünk emlékezni, amiről nincs is betárolt adatunk, emlékképünk.Valójában felmérhetetlenül nagy a jeletetősége annak, mennyire vagyunk képesen vagy éppen képtelenek arra, hogy jól vezéreljük az emlékezetünket. Kevés olyan tuda­tos tevékenységünk lehet, ha van egyáltalán, amelyhez ne lenne szükségünk az emlékezetünkben taralt információk előhívására. Másrészt kevés tudatos tevékenységünk lehet, ha van egyáltalán, amelyet rosszabb hatékonysággal végez­nénk, mint az emlékezetünk használatát. Kiváló példa erre, bár csupán egyik a sok lehetséges közül, az ismeretszerzés céljával történő tanulás. Az ember nagyon régóta keresi a tanulás hatékony technológiáját. Ősidőktől az emlékezetbe betárolás és az onnan történő előhívás célját szolgálták a krónikás énekek, a regölés formális szabályai, amelyek a mai fogalmunkkal élve lényegében hibafeltáró ködként működtek. Ősi elv az is, hogy ismétlés a tudás anyja, ám gyakorlati működésének két fontos jellemzőjét tudjuk iga­zán biztosan: hogy így tanulni nagyon idő- és munkaigé­nyes, valamint hogy az eredmény gyakorta bizonytalan, megbízhatatlan. Már a régi görögök is keresték a tanulás és felidézés hatékony módszereit, tőlük származtatjuk a mnemotechnika fogalmát és első eszközeit. Ugyanakkor még ma is zsenikként csodáljuk és irigyeljük azokat, akik képe­sek valóban magas hatékonysággal működtetni az emléke­zetüket — gondoljunk pl. a fejszámoló-művészekre, vagy azokra, akik képesek egy hallásra sok adatot megjegyezni.A modern világban sokan és sokfelől igyekezetek az em­lékezetünk révén manipulálni a gondolkodássukkal, és ezál­tal a döntéseinket. Ennek működési mechanizmusára ra­gyogó kereskedelmi példát találunk Max Sutherland és Alice K. Sylvester A reklám és a fogyasztó elméje (Advertising and the mind of the consumer) c. könyvében (Allen & Unwin, 2000, angol nyelven). Ebben a vásárlói magatartást és a döntéshozatal mikéntjét elemezve felvá­zolják, hogy a választásainknál, így például a vásárlási dön­téseinkről rendszerint eleve a lehetőségeknek csupán egy részét vesszük figyelembe. Amint mondják, él bennünk egy „rövid lista”, és arról választunk. Legtöbbünk nincs is tuda­tában e lista létének és formálódásának, ám tény, hogy ami nincs rajta e listánkon, annak legfeljebb csak igen korláto­zott esélye van arra, hogy reá essék a választásunk. Legfel­jebb csak akkor fogadjuk el és vásároljuk meg, ha nem kerül elénk olyan árucikk, amely — a termék, a márkaneve, a gyártója, forgalmazója stb. — rajta van e rövid listánkon, és már nincs időnk vagy kedvünk tovább keresni. A reklám így sokszor nem azzal éri el a hatását, hogy rábír a reklámozott árucikk vagy márka kiválasztására, hanem azzal, hogy beágyazza azt az emlékezetükbe, s így rövid listánkra. Nyilvánvaló, hogy az e listára történő fölkerülés igen gyak­ran nem is tudatos döntésünk eredménye, hanem azáltal tör­ténik, hogy a hozzánk érkező üzenetekből valami megragad az emlékezetünkben — ez pedig megmutatja, mekkora manipulációs képessége lehet a reklámoknak. Ide tartozik az is, hogy mennyire döntő jelentőségű maga a sorrend, ahogyan adott esetben a választási lehelőségek elénk tárulnak. Lehet, hogy közülük e sorban az ötödik lenne számunkra az igazi — ám ha előbb már egy másik megfelelőnek mutatko­zik, megállunk nála és a mérlegelésben el sem jutunk az ötödikig. A reklámnak így azért kell harcolnia, hogy minél előbbre kerüljön a reklámozott dolog ezen a bennünk nem is tudatosuló rövid listán.Könnyű belátni, hogy minden olyan módszer, illetve eszköz, amelynek a rendeltetése, hogy egyszerre sokak gon­dolkodását befolyásolja — és ide tartozik a propaganda, a marketing és úgyszintén a politikai marketing kommunikációs eszköztára, valamint sok egyéb —, az emlékezetünket veszi célba, azt használja elsődleges támadási pontként. Ezeknek a maguk szempontjából akkor különösen jó a hatékonyságuk, ha úgy sikerül az emlékezetünkbe beágyazni­uk eszméket, értékítéleteket, döntési szempontokat stb., hogy azt észre sem vesszük, nem is emlékszünk azok forrá­sára, hanem egyszerűen a magunkénak érezzük őket. A ma­nipulátor számára az az optimális, ha magától értetődő tudásunkká vált — és itt tudás-emlékezet —, hogy a ghibellinek jók és a guelfek rosszak, hogy — Aldous Huxley klasszikussá vált szlogenjével a Szép új világból — Szóma, ha mon­dom, segít a gondon, már egy köbcenti helyrebiccenti.Draaisma arról ad magas színvonalú, igen sok tudást kí­náló áttekintést, hogy hogyan igyekeztek a gondolkodók, majd a kutatók feltárni az emberi emlékezet működésének a módját. Különösen érdekes a párhuzam, amelyet a különfé­le jelrögzítési technikák kialakulása, fejlődése, valamint az emlékezet működéséről felállított elképzelések között megmutat. Valójában ma sincs még biztos tudásunk arról, hogyan valósul meg az agyunkban a tanulásnak, emléke­zésnek és felidézésnek az a folyamata, amelyet a beírás-tárolás-visszakeresés nagyvonalú blokksémával jellemezhetünk. Itt láthatjuk, hogy gondolkodó eleink, amint megis­mertek egy újfajta jelrögzítési technikát, megkísérelték ki­sebb-nagyobb részben azzal, illetve annak az analógiájával modellezni az agy működésének ezt a részét. Műve így a jelrögzítés vonatkozásában sajátos technikatörténetként is olvasható, s mint minden jó technikatörténet, egyúttal kul­túrtörténet is.Ez a könyv természetesen olyan olvasmány, amelyet megfelelő elmélyültséggel kell tanulmányozni. Stílusa, gondolatvilága valószínűleg elsősorban azokhoz áll közel, akik nem egészen járatlanok a humán tudományokban. Na­gyon érdekes és hasznos szellemi gyakorlatot kínál azon­ban mindenkinek, akit érdekel, hogy hogyan, milyen meg­közelítési módokon, milyen eszközökkel, milyen logikai utakon igyekeztek okos emberen feltárni e rendkívül bonyolult és nehezen vizsgálható rendszemek, az emberi em­lékezetnek a működését. Aki elolvassa, egyet fog érteni az Oxfordi Egyetem nyelv és kommunikáció professzorának véleményével: Draaisma lenyűgözően izgalmas, évszáza­dokat átölelő áttekintést nyújt az emlékezet metaforáiról, és elénk tárja, hogy a metaforák mennyire döntő szerepet ját­szottak elménk működésének megértésében. Ezt a könyvet nem szabad kihagyni.