A szerző öt leckében, egyfajta "posztmenóniánus mese" keretében igyekszik összefoglalni a mnemotechnika kultúrtörténetét Arisztotelésztől kezdve Platónon, Gesualdón és Hooke-on keresztül egészen napjainkig, beleértve a 20-as évek szovjet neurológiai kutatásait is. Hipotéziseit mintegy stílusgyakorlatokba oltva, példák és (ál)szemelvények segítségével vezeti el állításáig, miszerint a költészet a nyelv emlékezete, illetve a nyelv általi emlékezet. Útközben olyan alapkérdéseket fogalmaz meg, mint hogy "Van-e a költészetnek gyakorlati haszna?", főként a par excellence emlékezet nélküli XX. század után. És bár Arisztotelész Metafizikája óta tudjuk, hogy a költészet nem gondolkodik, azaz "alapvetően nem támaszkodik a gondolatra", semelyikünk sem merne olyan merész álaxiómákat megfogalmazni, mint hogy "a költészet nem mond semmit". Azaz, akárcsak az emlékezés folyamata, a költészet sem más, mint az artes memoriae két alappillérére, a helyre és a képre (idea) épülő egyedi és átadhatatlan jelrendszer. És hogy ki Leoprepész fia? Khioszi Szimonidész, aki elsőként tekintette a költészetet afféle mesterségnek.

Nem könnyű, de a látszat ellenére igen szórakoztató olvasmány. Sajnos kicsit megfordult a sorrend, az elmélettel kezdünk, mielőtt még kötet formájában megismerhetnénk Jacques Roubaud, a költő munkáit.