A 60as években
készített egy Tervet, amelyen több évtizeden át dolgozott. Lehet úgy tekinteni
az életművére, mint ennek a Tervnek a részleteire?
Tizenhét éven keresztül dolgoztam költészeti, matematikai
és prózarészekből álló Tervemen, amit végül, mint megvalósíthatatlant,
feladtam. Azóta, mondjuk úgy, tervromokon dolgozom.
Minden írása része a Tervnek?
Nem, hiszen a Tervet
feladtam. Sokáig a Terv apró, egymástól független darabjain dolgoztam. Ez
1978-tól 1997-ig tartott, amikor részvettem a Biblia új francia fordításában,
amelynek semmi köze a Tervhez. Akkor „szabadultam meg" a Tervtől.
A Londoni Nagy Tűzvészben említi Szentkuthy
Miklóst, aki a Szent Orpheusz Breviáriumával példát jelentett az Ön számára.
Hogyan ismerte meg ót? Ismer más magyar írókat?
Szentkuthyt a Prae
egy fantasztikus részlete által ismertem meg, amit Papp Tibor és Nagy Pál
közölt az Atelier folyóiratban. De alig ismerem a magyar prózát. Kevés regényt
olvasok, s akkor is szinte kizárólag angol (angliai) regényeket. Majdnem olyan
kevéssé ismerem a francia regényt, mint a magyart.
Önmagát vers és matematikaszerzőként határozza
meg. Mi volt a kapcsolata költészetnek és matematikának a Tervben?
Egy kombinatorikus
algebrai kutatás határozta volna meg azokat a kereteket, melyekbe a Terv
részeként készülő kötetek versei illeszkedtek.
Mi a helye a magyarul most megjelent
„Költészet és emlékezet"-nek a Tervben?
Az emlékezet a Tervem
középpontjában állt, a „költői” és a „regény"-részben egyaránt. Ezért
hosszú ideig tanulmányoztam mindent, ami a témával kapcsolatos, és hamar
felkeltették érdeklődésemet az ars memoriaek. A könyv az előbb említett
tervromok közé tartozik.
Az Ön hivatása a matematika és a költészet.
Irodalomelméleti munkássága hogyan viszonyul a Terv költészeti részéhez?
Matematika és
költészet össze voltak kötve a Tervemben. Ehhez szükséges volt a költői szövegek
matematikai analízise is. Ebből fakad a verstani problémák és
matematizálhatóságuk (itt Pierre Lusson ritmuselméletére gondolok) iránti
érdeklődésem.
Zemplényi Ferenc mesélte, hogy amikor feltette
Önnek a kérdést, emlékszik-e minden szonettre, amit életében olvasott, Ön némi
sértettséggel felelte, hogy természetesen igen. Kivételes memóriája adottság,
vagy összefügg költői gyakorlatával? Használ mnemotechnikai eljárásokat a
verstanuláshoz?
Sajnos ez már nem
igaz. Emlékeim a rengeteg versről, amit megtanultam, eltűnőfélben vannak
Érdekes lenne ezt költészet és emlékezet kapcsolatának szempontjából elemezni,
de engem inkább elszomorít a dolog. Mindenesetre nem azt jegyeztem meg, amit
elolvastam, hanem amit megtanultam. Jó volt a memóriám, főleg a számokhoz és a
versekhez, amennyiben azok a számoktól függnek, például a versformák által. Túl
késón ismertem meg az ars memoriae-kat, és számos mnemotechnikai stratégiám
sokkal kezdetlegesebb volt, mint amelyek
ehhez a még a 17. században is élő hagyományhoz tartoztak.
Miért fontos Önnek a
középkori japán és európai irodalmi hagyomány?
A középkori költészet
főleg a trubadúrok iránti érdeklődés a szonettre vonatkozó kutatásaimból ered.
A szonettet választottam az első kötetem verseinek formájául. A szonett 13.
századi szicíliai hagyományától időben visszafelé eljutottam a trubadúrok
cansójáig. Ezután olyan költői formát kerestem, mely ugyanilyen hosszú életű,
így találtam rá a japán tankára. Ezután kezdtem a két hagyomány mélyebb
tanulmányozásába, és ezek lettek számomra a költői forma és a próza kutatásának
alapjává. Ez alapvető része volt a Tervemnek.
Lát hasonlóságot a posztmodern
és a középkori irodalom működésében?
Talán van hasonlóság,
de általában csak a felszínen. A posztmodernek többsége (és ez igaz a JeanMarie
Gleize által elnevezett „postpoésie”-ra is), elvből ignorálják az olyan régi
dolgokat, mint a középkori poétika. Ez nem azt jelenti, hogy az általuk
alkotott műveknek nincs semmilyen értéke, de ha van, arról nem a középkori
irodalom tehet.
Számos elődje művelte azt a fajta költészetet,
amit Ön. Miért emelte ki közülük Khioszi Szimónidészt és a trubadúrokat?
Már mondtam, mi
érdekelt a trubadúrokban. Ami Szimónidészt illeti, hozzá az ars memoriaek
eredetének legendája nyomán jutottam el. Ezt közelebbről tanulmányozva a
legendában megtaláltam a költészet egy nem-arisztotelészi felfogásának eredetét
is.
Sok irodalmár a költészet haláláról beszél, Ön
inkább a költészet kríziséről. Miért, és van-e kiút ebből a válságból?
Valóban, a „költészet
halott" szlogen nagyon elterjedt. Következménye, ha nem is a költészetnek,
de a költészet azon meglehetősen szűkkörű felfogásának a halála lesz, amely az
enyém. Nem tudom, van-e kiút a költészet ideájának és gyakorlatának válságából.
Ami engem illet, az egyik lehetséges megoldásnak azt tartom, amit az OuLiPo
választott. Ez egy változata egy általánosabb útnak: minden alkotásnak explicit
formaterven kell alapulnia.
Az 1993-ban írt Költészet és emlékezetben az
emberi emlékezet jövőjéről meglehetősen borúlátó víziója volt Változott azóta a
helyzet?
A költészet, a nyelvi
tudás és alkotások belső memóriájának helyettesítése külső memóriahordozókkal,
ami a nyomtatás időszakában kezdődött, iszonyatosan felgyorsult az elmúlt száz
évben. A belső memóriát szinte teljesen felváltották a kívülról jövő képek. A
fejek megszállását megkönnyítette az óriási technikai fejlődés. Nem olyan régen
abból az állapotból, amit az „üres fejek korszakának” neveztem, eljutottunk az
„újracsinált fejek korszakába”. A következő lépés ezen az úton, a közeljövőben,
a gyalogosok (és nem csupán az autók) számára készülő GPS lesz.
Néhány éve egyre több oulipiánus megkötést
alkot. Miért?
Egyre többet dolgozom
oulipiánus kompozíciókon. Egyszerű oka van. Hosszú ideig egyszerre foglalkoztam
költészettel (és prózával) és matematikával (számításokon). Ez a kettős
tevékenység lehetővé tette, hogy haladjak, sose legyek teljesen tétlen: amikor
bajban voltam a költészettel, számoltam; amikor a számításaim zsákutcába
jutottak, a versírás felé fordultam. Mára „nyugdíjba vonultam" a
matematikából. Az oulipiánus megkötések helyettesítik számomra a számolást.