Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Seláf Levente
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 228 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-50-0
Témakör: Művészetelmélet

Eredeti ár: 2200 Ft
Webshop ár: 1650 Ft

KOSÁRBA
Költészet és emlékezet
Leoprepész fiának találmánya

Költészet és emlékezet

Szépirodalmi Figyelő
2007/6

Jacques Roubaud költő, író, irodalmár és („nyugalmazott”) matematikus, a francia irodalom meghatározó alakja. Költészet és emlékezet című kötete 1993-ban tartott öt poétikai előadásának írott változata, melyekben a nyugati kultúra meghatározó költészetelméleti módszereivel száll vitába Platóntól és Arisztotelész Poétikájától kezdve az orosz formalistákon át Barthes-ig.
A könyv alapgondolata, hogy az írásbeliség elterjedésével a költészet elveszítette korábbi (homéroszi) presztízsét, még ha a modern reflexió, amely az antik filozófusok munkái nyomán bontakozott ki, ezt nem is vette figyelembe. Maguk a költők is hibásan reagálnak saját megváltozott helyzetükre: vannak, akik a korábbi idők tekintélyét követelik maguknak, mások az ihletett költő pózában tetszelegnek, néhányan pedig elfogadják, hogy a költészet kiszorul a komoly dolgok közül. Roubaud mindhárom választ helyteleníti, és egy új verselméletet alkot: a költészet ideáját a fogalmi gondolkodás és a tudomány korában. Modelljének előképeit a trubadúrokban és az antik lírikusban, Szimonidészben (őrá utal a könyv alcíme: Leoprepész fiának találmánya) nevezi meg. Poétikai rendszerének fundamentuma, hogy a költészet „nem gondolkodik” és „nem mond semmit”, egyetlen funkciója, hogy az „emberi emlékezet privilegizált válaszadó szerve”, de mint ilyen, minden kor számára nélkülözhetetlen.
A Költészet és emlékezet mint szöveg a bölcselet és a szépirodalom határmezsgyéjén helyezkedik el, szerzője ízig-vérig szépíró marad. Alapvető költészetelméleti és filozófiai művekre reflektál, stílusa ugyanakkor könnyed, zseniális állításait nem áll szándékában lépésről lépésre bizonyítani. Saját művét mesének, „narratív pszeudo-levezetésnek” nevezi; a mese műfajához közelíti a szöveget a „leckék hérosza”, Szimonidész is, akiről szinte semmi biztosat nem lehet tudni, így „igazán vonzó a mesélő számára”.
Roubaud idézési technikája mellőzi a szokványos formai kritériumokat, korábbi művekkel hosszú párbeszédeket folytat, mondatai palimpszesztként íródnak össze korábbi szövegekéivel. Előadásait néhány helyen lebilincselő epizódok, narratív betétek tarkítják, szinte úgy érezzük, hogy egy egyszereplős színmű forgatókönyvét olvassuk.
Kiváló dramaturgiai érzékére vall az is, ahogyan a szöveg makro-szerkezetét felépíti. Az első négy előadás során először a középkori ars memoriaenek, az emlékezés művészetének módszereit ismerjük meg, majd a 20. századi pszichológiára terelődik a szó, ezután egy platóni dialógussal foglalkozunk. Sejtelmünk sincs arról, mindez hogyan kapcsolódik a költészethez (el tudjuk képzelni az előadások után a hallgatók értetlenségét, sőt felháborodását), míg az utolsó leckében az előadó – mint egy bűnügyi regény zseniális nyomozója – összekapcsolja a szálakat, minden egyes korábbi gondolat a helyére kerül, és elénk tárul a hibátlan logikai váz, mint egy tökéletes matematikai rendszer. Azazhogy majdnem tökéletes. Bár a szöveg lebilincselő, és maradéktalanul kielégíti az önmaga számára felállított esztétikai kritériumokat, a kulcsfontosságú utolsó oldalakra az előadás üteme annyira felgyorsul, hogy a megértés nehézzé válik. Mintha a professzor kifutott volna az időből.
Roubaud előadásai a kilencvenes évek elején hangzottak el. A hosszú kultúrtörténeti utazás végén az akkori jelenbe megérkező szöveg szerzője aggodalommal tekint a nyugati műveltség következő évezrede elé. A költészet válságának, sőt halálának (szinte közhelyszerű) témáját ő – saját poétikai modellje alapján – az egyéni emlékezet felbomlásával magyarázza és általános társadalomkritikai kontextusba helyezi.
A magyar fordítás kiválóan visszaadja a szerző nyelvi játékosságát, finom humorát. A francia kiadásnál szegényebb tipográfiáért is kárpótlást nyújt a fordító utószava, melyből kiderül: Roubaud gondolatmenetének itt nincs vége, borongós poétikaelméleti eszmefuttatásai a Poésie, etcetera: ménage című könyvében folytatódnak.

Velkey György

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK