Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Krivácsi Anikó
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 150 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-86-9
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Elfogyott

A profán dicsérete

A névalkotó és a dialektikus

Élet és Irodalom, Ketten egy új könyvről
2008-11-07

"Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire, és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar Kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak." Ha valaki botrányosan hosszúnak találja idézni Benjamin IX. tézisét a történelem fogalmáról egy ilyen rövid, ráadásul nem is róla szóló írás elején, akkor mentségül nem csupán azt adhatnám elő, hogy Agamben nem pusztán Walter Benjamin olasz kiadásának értő szerkesztője, de filozófiailag oly közel áll hozzá, hogy mostani könyvének tán legtöbbet idézett filozófusa, hanem azt az ennél jóval fontosabb érvet is, hogy Agamben egész gondolkodói karakterét, témáit, módszerét, irályát nagyon pontosan szimbolizálja Benjamin angyala, ha tetszik történelem és teológia rejtélyes kapcsolata, egész és rom katasztrófája, a Paradicsom felőli vihar, mely a jövőnek hátat fordító angyalt feléje űzi, s melyet mi haladásnak nevezünk. Ha máshonnan nem, a magyar olvasó legutóbb Miklós Tamás érdekes tanulmányából (Holmi, 2008. augusztus) nyomon követheti azt a hatalmas interpretációs zűrzavart, melyet Benjamin a „törpe" és az „angyal" képeivel okozott az interpretátorok számára. Hogy egy másik, Agamben számára szintén fontos filozófust megidézzünk: Heidegger (őt hallgatta Agamben) az „interpretáció erőszakosságáról" beszél. Ahhoz, hogy a mindenkori jelen számára megnyíljon a filozófia szövege, elsősorban nem annak igazságtartalmát kell hogy az interpretátor maga elé képzelje, hanem mint a lehetséges értelmezés egy variánsát, a maga „szelíd" erőszakosságával a szövegre merőlegesen, annak általa vélelmezett gyökeréig hatolva hozza felszínre egy lehetséges értelmét. „Az egyetemes történelem eszméje az egyetemes nyelv eszméjével áll vagy bukik. Mindaddig, míg az utóbbi valamilyen megalapozással bírt, lett légyen az teológiai, mint a középkorban, vagy logikai, mint utoljára Leibniznél, nem volt elgondolhatatlan." S bár Benjamin ezen szavait sem idézi Agamben, ismét csak egy olyan „tézissel" állunk szemben, mely igencsak hatott rá: a megalapozás utáni filozófia, mely ismeri és használja a teológia és a logika egykor volt nyelvét, noha lemond az egyetemes nyelv eszméjéről annak megalapozás utáni bedőlése után, mégis a repedésekben és az elhajlásokban nem felejtheti az egyetemes nyelv és rajta keresztül az egyetemes történelem emlékét: „Ezt a vihart nevezzük haladásnak."

„Az anthróposz név arra utal, hogy míg a többi élőlény nem figyeli meg, nem hasonlítja máshoz, nem veszi alaposan szemügyre (anathrei), amit lát, az ember, ha egyszer látott valamit (opópe), szemügyre is veszi (anathrei), gondolkodik azon, amit látott. Épp ezért az összes élőlények közül egyedül az ember kapta meg az anthróposz nevet, hiszen ő az, aki szemügyre veszi azt, amit lát (anathrón ha opópe)." Miközben Szókratész a Kratüloszban, mely Agamben filozó­fiájának „titkos" ősforrása, hiszen könyvében még csak nem is hivatkozik Platónra, több mint száz görög szó etimológiáját adja meg, miközben még a fentebb idézett levezetés előtt is ironikus megjegyzésekkel kíséri saját etimoló­giai levezetését, sőt ilyenfajta megjegyzé­seket tesz: „Az az érzésem, hogy most is nagyszerű gondolataim támadtak, és ha nem vigyázok, a végén még a kelleténél is bölcsebb leszek.", nos, miközben Szókratész effajta kommentárokkal látja el saját tevékenységét, s miközben minden etimológiai levezetése valamely általa kritizált nyelvelmélethez kapcsolódik, s miközben sokszor érezzük is egy egy levezetése tarthatatlan, bár szellemes voltát, nos közben Platón arról győz meg bennünket, hogy az etimológia, attól függetlenül, hogy lé­tezik-e egy olyan nyelvelmélet, mely a konvencionalizmus és a naturalizmus, valamint a fluxuselmélet Szókratész adta kritikáján túlmenően a dolgok és a szavak helyesnek mondható elméletét képes feltárni, nos ettől függetlenül az etimológia, a szavak és dolgok viszonyának vizsgálata filozófiai érvé­nyességgel rendelkezik, amint az az ember fentebb idézett etimológiájából is kitűnik. A beszélgetés vége felé ezt mondja Szókratész Kratü­losznak: „Föltéve, hogy a dolgokat a nevükből is meg lehet ismerni, de megismerhetők önmagukból is, vajon melyik a szebb és pontosabb megismerés? Az, ha a képmásból ismerjük meg a képmást is, hogy jó e, meg a dolgot is, aminek ez a képmása, vagy az, ha magából a dologból ismerjük meg önmagát is, és a képmást is, hogy hasonlít-e hozzá?" Platón dilemmája Agamben dilemmája is.

Azért nem volt felesleges a látható és a láthatatlan „ősök" felemlítése, mert Agamben kis könyve esszéiben egyszerre bizonyul névalkotónak és dialektikusnak, egyszerre veszi fel a szókratészi kettős szerepet: a név megalkotója mellett a dialektikusét is, vagyis a filozófusét, aki mintegy „megítéli" a névalkotó eljárását. Agamben majd mindegyik esszéjében, legyen szó akár a géniuszról, akár a paródiáról, akár a profanációról, hogy csak pár példát említsek, mindig abból indul ki, hogy a név milyen etimológiái alapozzák és törik meg az általuk befogott fenoméneket, vagyis Agamben számára az etimológia filozófiai jelentősséggel bír. Agamben etimológiája a név történelmi elhajlásainak, repedéseinek és jelentésmódosulásainak olykor saját ellentettjükbe fordulásának története. Filozófiai interpretációja éppen ezen elhajlások és egymásba csúszások alakváltozatait rögzíti: esszéi a határhelyzetek analízisére épülnek, ebbeli érzékenysége teszi lehetővé, hogy például ne csak remek értelmezését nyújtsa Foucault Mi a szerző? című, máig vitákat kiváltó előadásának, hanem ezen keresztül a francia filozófus szubjektumfelfogását is megvilágítsa: „A szubjektum - mármint a szerző vagy a becstelen ember élete - nem ragadható meg közvetlen módon, mint valami anyagi valóság, ellenkezőleg, a szubjektum olyan valami, ami akkor alakul ki, amikor testközelből találkozunk a beállítódással amelyben játékba vitték, - vagy vitte önmagát... Szubjektivitás ott jön létre, ahol az élő - amikor találkozik a nyelvvel, és fenntartások nélkül játékba kezd vele - valamely gesztuson keresztül nyilvánítja ki saját megkerülhetetlenségét." Miközben Agamben minden esszéje a személyesnek és az individuálisnak az alakváltozatait tárgyazza, aközben nemhogy ennek apologetikájáig nem jut el, hanem minden szófejtésen alapuló elemzése az általános és személyes egymást megkérdőjelező, egymásba áthajló, szentnek és profánnak már önmagában is saját ellenfogalmába hajló jelentés és folyamatkálváriáját írja le: „A vallásnak nem a hitetlenség vagy az isteni szféra iránti közöny az ellentéte, hanem a »hanyagság«, egyfajta szabados, »kötetlen« - az újraolvasás kötelezettsége alól kibúvó - hozzáállás a dolgokhoz és azok használatához, a különválasztás formáihoz és azok jelentéséhez. A profanáció azt jelenti, hogy megteremtjük a hanyagság e speciális formájának lehetőségét, amely figyelmen kívül hagyja a szent és a profán különválasztását. Sőt, talán nem is hagyja figyelmen kívül, inkább sajátos módon próbálja használni." (Ezt előzi meg a religio másfajta etimológiája. Nem a szokványos religare, összekötni szóra vezeti vissza, ezt „méltatlan leegyszerűsítésnek" véli, hanem a relegere, újraolvasni szóból vezeti le. Ez pedig egy figyelmes, és gondos magatartás az istenivel kapcsolatban. A folytatást fentebb láttuk.)

Van az esszé formájának és súlyának egy titkos, meglehet, csak általam használt mércéje. Pontosabban kettő. Ha valaki képes egypár oldalon jelentőset megformálni, bármit jelentsen is ez, filozófiai és poétikai értelemben biztosan súlyos szerző: tessék elolvasni A vágyakozás és A filmtörténet legszebb hat perce című kétoldalas esszéket, és látható, mire is gondolok. A másik kritérium pedig az, ha valaki úgy képes irodalmi, művészi, egyáltalán „mikro" betéteket megformálni, hogy azok egyszerre élnek relatíve önálló életet, és ugyanakkor érvényesen forgatják fel az egész menetét. Ehhez, pedig ajánlanám a Foucault-esszé becstelen emberekről szóló részét, valamint Nasztaszja Filippovna ugyancsak itt található megidézését.

Végezetül, bár nem szokásom: jelen esszékötet kiadása parancsolóan írja elő számunkra Agamben Homo sacer című trilógiájának kiadását. De legalábbis a második résznek, az Ami Auschwitzból maradt. Az archívum és a tanúságtétel című kötetnek a kiadását.

Kardos András

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK