Giorgio Agamben: A profán dicsérete

című könyvéhez, amelynek tíz rövid, nemegyszer csupán néhány oldalas írásából - vagy inkább esszéisztikus vázlatából - egy különös, széles látókörű gondolkodó arcképe bontakozik ki. Agamben szellemi sokrétűségét mutatja az az invenciózusság, amellyel írásaiban ötvözni tudja a klasszikus antikvitás és a kereszténység bizonyos kérdéseit a jog- és politikaelmélet területén szerzett ismereteivel, vagy akár a huszadik századi nagy elődök szellemi hagyatékával - Walter Benjamin, Heidegger, Hannah Arendt és Foucault filozófiájával. Annak ellenére azonban, hogy A profán dicséretének néhány pontja - különösen a kötet vége felé A profanáció dicsérete című szövegben - egészen kivételes perceket tud okozni, egészében véve a most tárgyalt négy könyv közül mégis ezzel kapcsolatban volt a legambivalensebb olvasói tapasztalatom. Elsősorban azért, mert ezek a sokszor szellemi kísérletezéseknek vagy torzóban maradt gondolatforgácsoknak tűnő szövegek egyszerre mutatják magukat megtévesztően könnyűnek és nehéznek. Olvashatunk itt a géniusznak az emberi létezésben betöltött szerepéről, a fénykép által rögzíthető pillanatnyi valóság örökkévalóságáról, a paródiáról, a vágyról és a boldogságról, Foucault kapcsán a szerző helyéről a mű és valóság vonatkozásában, és arról, hogy mi történik, ha Don Quijote betéved egy moziba. Mindez szellemes formában van előadva, de úgy, hogy a szövegek alapvetően mégsem akarnak túl sokat mondani.

A gondolatmeneteknek ez a látszólag felszínes könnyedsége pedig amiatt problematikus, mivel Agamben ebben a kötetben olvasható írásai önmagukban úgy hatnak, mintha a szerző minden szellemi élvezetet nyújtó finomságból csippentene egy kicsit, persze semmiből sem túl sokat, és szövegeit éppen a kellő könnyedséggel és arányérzékkel adagolva fűszerezné azok számára, akik kellemes szellemi felfrissülésre vágynak. Egyáltalán nem erről van persze szó; és talán emiatt lehet fenntartással kezelni azt, hogy ennek az Európa- és Amerika-szerte jól ismert és elismert gondolkodónak a magyarországi recepciója éppen ezzel a kötettel kezdődik - nem is beszélve a megtévesztő magyar címről. Amikor ugyanis Agamben a modern társadalom profanációra való képtelenségéről, a kielégületlen és kielégíthetetlen fogyasztási lázról vagy akár a kamerának szenvtelenül pózoló pornószínésznőről ír, kiábrándító társadalombírálata mögött ott működik szövege mélyén mindaz, ami az 1998-as Auschwitz-könyvében olyan megdöbbentő erővel fogalmazódott meg, amikor a koncentrációs táborok élő-halott tanúiról a muzulmánokról írt. De azt is említhetném, hogy csak a homo sacer kifejezés agambeni filozófiában betöltött jelentőségét ismerve válhat érthetővé egy olyan elejtett gondolatmenet értelme is, amely szerint „a homo sacer kifejezés olyan individuumot jelöl, akit kitaszítottak a közösségből, tehát bárki büntetlenül megölheti, az isteneknek mégsem ajánlható fel áldozatként. Akkor mi is történt itt tulajdonképpen? Egy szent, vagyis az isteni szférába tartozó ember túlélte a rítust, amely kiemelte őt az emberi közösségből, s mégis az emberek között folytatja tovább látszólag profán egzisztenciáját." (118.) A szent és a profán összetartozása, valamint a profanációra - vagyis a szentnek az eltávolítására - való képtelenség felől értelmeződik át a modern korban minden emberi cselekedet és történés Agamben szerint. Hogy mennyire radikális gondolkodóról van szó, valószínűleg ebből a könyvéből kevéssé fog kiderülni a magyar olvasók számára; mindenesetre magyarországi recepciója remélhetőleg nem fog ezen a ponton megragadni.

A teljes cikk itt olvasható: http://www.es.hu/index.php?view=doc;21510