Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Krivácsi Anikó
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 150 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-86-9
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Elfogyott

A profán dicsérete

Tisztességes radikalizmus, csábító margókkal - Giorgio Agamben A profán dicsérete című kötetéről

Irodalmi Jelen
2010-03-28

A kötet látszólag könnyedebb esszéi fotográfiai, filmtörténeti, műfajelméleti kérdéseket bontanak ki, emellett helyet kap a tükör ismeret- és lételméleti problémáiból kiindulva a szerelem és a féltékenység is. A vágyakozás című ötödik esszéjében a szerző a vágyakozás képiségére és nyelvi korlátaira kérdez rá; nyelvi megformáltsága a köteten belül is rendhagyó: „[a] messiás a vágyainkért jön el. (…) A megvalósult vágyakból létrehozza a poklot, a megvalósíthatatlan képekből a limbuszt. Az elképzelt vágyból, a tiszta szóból pedig a mennyei boldogságot.” – Tülkös Terézia kritikája

Tisztességes radikalizmus, csábító margókkal

– Giorgio Agamben A profán dicsérete című kötetéről

 

Úgy lenne szép, ha minden könyvtest magán viselné a párbeszéd sebeit. Sebeket ejtek, hiszen a szerzői jelenlét hiányában kénytelen vagyok a margón vitázni, firkálni, szamárfüleket hagyni, esetenként a repülés szabadságával megajándékozni a könyvet. De talán így van ez rendjén, mert ha nem venném újra és újra birtokba, a könyv is könnyen múzeummá válna. Múzeummá, mely „egyszerűen azt jelenti, hogy közszemlére bocsátunk valamit, ami többé nem használható, nem lakható vagy éppen nem tapasztalható meg”.

Giorgio Agamben első magyar nyelven megjelent esszékötete A profán dicsérete nem akar impozáns múzeum lenni, épp ellenkezőleg: a folytonos profanáció elméletét metaszinten is működtetve elkerüli a „használat képtelenségét”. A kötet tíz profanációt tartalmaz,  (a mű olasz címe – Profanazioni – talán határozottabban jelzi ezt, mint a magyar fordítás) melyek mindegyike címadó esszé köré szerveződik. A kötet leginkább egy egyenletesen mélyülő tanmedence szerkezetére emlékeztet, melynek legmélyebb pontján csobban először az olvasó: a nyitóesszék arisztotelészi, heideggeri, benjamini alapokon vizsgálják a géniusz és a paródia elméleti és történeti kérdéseit. A következő, látszólag könnyebb darabok (A vágyakozás, A mágia és a boldogság, A speciális létező) láttán már sekélyebb vizeket remélhetünk, de ismét a mélységek felé kell vennünk az irányt, (A szerző mint gesztus) hogy végül megérkezzünk a központi esszéhez (A profanáció dicsérete).

Az a módszertani megoldás, miszerint a profanáció elvi magyarázata az utolsó pillanatokra tolódik, annyiban szerencsés, hogy az újraolvasást, újraértelmezést már-már kötelező erejűvé teszi. Agamben elgondolásában az újraolvasás és a vallás szoros kapcsolatban áll egymással: „[a] religio szó ugyanis a relegere, újraolvasni szóból vezethető le. Az újraolvasás az a gondos és figyelmes magatartás, amelynek át kellene hatnia az istenivel való kapcsolatunkat. (…) A religio tehát nem összeköti az embert az istenivel, hanem ébren tartja az óvatosságot, nehogy átlépje a köztük húzódó határvonalat”. (A szerző több esszéjében is vizsgálja a szavak etimológiai változásait, módszere vélhetően Heidegger hatásának is köszönhető.)

A vallás ellentéte az újraolvasás kötelezettsége alóli kibúvás, egyfajta hanyagság lenne; „e hanyagság egy speciális formájának lehetősége” jelenti a profanációt. A játék mint profanációs mechanizmus kapcsán válik egyértelművé, hogy „nem elhanyagolásról vagy gondatlanságról van szó, (…) hanem a használat egy új formájáról”. A gondolatmenet csúcspontja (Walter Benjamin A kapitalizmus mint vallás című töredékének fejtegetése alapján) a kapitalizmusnak mint szekularizált vallásnak a kritikája; Agamben szerint a kapitalizmus lehetetlenné teszi a profanáció termékeny működését, a korábban szakrális javak visszakerülését, a „használat lehetőségét”. Nem mehetek el szó nélkül amellett az igen határozott médiakritika mellett sem, miszerint a nyelv önmagában való eszközzé vált, így „a média szférájában lebegve csak saját ürességüket tárják a szemlélődők elé, [ti. az önmagában való eszközök] nem mondanak mást, csak a bennük lévő semmit, mintha semmiféle új használatra nem nyílna lehetőség, mintha a szónak bármiféle új megtapasztalása végképp lehetetlen volna.”

A gondolatmenetből egyenesen következik, hogy a szerző a profanáció működését politikai és etikai követelményként is állítja. „Visszaadni a játéknak ezt a teljes egészében profán funkciót, politikai feladat”- írja a játék aktusának elemzésekor, majd az utolsó mondat egyértelmű felhívásként és kötelességként állítja a profanáció maximáját: „[a]z eljövendő generáció politikai feladata éppen ez: profanizálni a profanizálhatatlant.”

A kötet látszólag könnyedebb esszéi fotográfiai, filmtörténeti, műfajelméleti kérdéseket bontanak ki, emellett helyet kap a tükör ismeret- és lételméleti problémáiból kiindulva a szerelem és a féltékenység is. A vágyakozás című ötödik esszéjében a szerző a vágyakozás képiségére és nyelvi korlátaira kérdez rá; nyelvi megformáltsága a köteten belül is rendhagyó: „[a] messiás a vágyainkért jön el. (…) A megvalósult vágyakból létrehozza a poklot, a megvalósíthatatlan képekből a limbuszt. Az elképzelt vágyból, a tiszta szóból pedig a mennyei boldogságot.”

A tematikai gazdagság mellett a kötet másik nagy erénye, hogy nyelve nem ijeszti el a szellemtudományokban kevésbé járatos olvasót (ez részben a fordításnak is köszönhető), gondolatmenete követhető. Úgy gondolom, hogy a kötet metaszinten is képes megvalósítani elvi belátásait; olvasói nem körsétát tesznek egy szellemi múzeumban, hanem újraértelmezni, újraalkotni kénytelenek például a szerző, a paródia és a vágy fogalmait. Fenti tulajdonságai alapján érthető, hogy sokan Umberto Ecoéhoz hasonlítják Agamben stílusát, ami kétségkívül jogos is, de ne feledkezzünk meg a francia értekező próza hagyományairól sem, mellyel véleményem szerint szorosabb kapcsolatban áll.

A jegyzetlabirintus mögé zárt főszövegre pillantva a Typotex kiadó szerkesztői és tördelői jutnak az eszembe. Miért? Mert gondolván a jegyzetelők táborára, éppen elegendő beszédteret hagytak a lapszéleken, s ez a hétköznapi tény életbevágóan fontosnak tűnik itt, a Radikális gondolkodók sorozat nyitódarabjánál. A profán dicsérete radikális szövegnek tisztességes, és meglehet: egy gondolattal szélesebb margó már túlzásokra csábítaná az olvasót.

Tülkös Terézia

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK