»Az agyam rabja vagyok… megtanultam kételkedni a saját állításaimban, és beláttam, hogy legalább ugyanolyan fontos megkísérelni cáfolatukat, mint bebizonyításukat« – írja Esko Valtaoja szellemes, színesen szerkesztett művében, a Mindentudó kézikönyvben.

A tudás örök, telhetetlen vágya jellemző a gondolkodó emberre. Mert nem gondolkodni lehetetlen annak, akinek ez a képesség megadatott. Az embernek megadatott. Ettől lesz igazán ember az ember, ez a legemberibb játék, ez a szellemnek az istenekkel vetekedő csillogása. És bizony, jó lenne mindent tudni, polihisztorrá válni – legalább álmainkban. Ez a „kozmikus játék” végtelen, mert a kreatív szellem nem adja fel, az örök és tétovázó bűnhődések dacára sem az újra kezdést, a tudományos tételek, a törvények, a hipotézisek megismételt, új elemzéseit. Az igazi szellem akár a legnehezebbet is vállalja, a saját hipotéziseink megcáfolásait. „Mert a valóság jó eséllyel létezik. Csak még senkinek nem sikerült bebizonyítania” – vallja Valtaoja némi iróniával, amely végigkíséri aMindentudó kézikönyvet, a mai ismeretterjesztő irodalom egyik legsikerültebb remekét.

Valtaoja csillagász, aki nem csak a csillagok közt van otthon, aki közben a hétköznapi mában él, akár egy finn tó partján üldögélve szemezget gazdag tudásában. Mert mindent jó lenne úgy vélni, hogy összefüggések közt élünk és át tudjuk ezeket tekinteni. A kozmosz hatalmas méreteivel hasonlíthatna is a kvantummechanika parányi világához, ahol szintén világot rengető törvények uralkodnak. Jó lenne a világnak ilyen egyszerűsödése, legalább is elvárásaink alapján. De nem hasonlít, pedig mi szívesen képzelnénk el ilyen rendet. Hajlamosak vagyunk ilyenként látni a mindenáron rendszerező agyunkkal és műveltségünkkel ezt a világot. De a világ váratlan, hisztérikus meglepetésekkel szolgál, és ahogy nem létezik befejezett tudomány, nekünk végtelennek tűnik a törvényszerűségek rendszere is.

A fizika, a filozófia, az etológia, de a teológia is tele van ellentmondásokkal, amik esetleg az agyunkkal fel nem fogható ikszedik dimenziókban oldódnának fel, legalábbis könnyen ráfogható ez a messzi, ismeretlen és elérhetetlen rendszerekre.

„Az általános relativitás mond egyvalamit, a kvantumfizika valami mást, harmadik elméletünk pedig az összes maga-tukmáló Einstein és kis Bohr ellenére sincsen. Ki tudja, valaki talán inflatorikus tágulásnak indította a nagyon fiatal kozmoszt, hogy a felfoghatatlanul apróból felfoghatatlanul naggyá nőjön – meg sem próbálok itt számokkal dobálózni, melyek mellett még a híres csillagászati számok is lekonyulnának saját jelentéktelenségük miatt. Talán valaki meghúzta a vészféket, mielőtt minden nem létezővé roskadt, és az előző világegyetem összehúzódása egy új világegyetem – a miénk – tágulásába fordult át. Talán, talán. Ha 10⁻⁴³ másodpercnél közelebb jutunk a nulladik pillanathoz, maga az idő és a tér, a világképünk és a fizikai elméleteink e tartóoszlopai megszűnnek létezni – vagy legalábbis olyasmit művelnek maguk között, melyről jobb nem beszélni egy esetlegesen gyermekek kezébe kerülő könyvben.”

Vagyis ott tartunk, ahol Szent Ágoston, aki tudta ugyan, hogy az idő van, de az idő lényegét megmagyarázni nem volt képes – és azóta sajnos senki sem.

És így vagyunk általában a tudományokkal. A természettudományoknak (sok tudós vallott már erről) terve, célja nincs, ’csak’ a jelenben működik. A társadalomtudományokra is ez a jellemző – a filozófiától a szociológián, pszichológián és a többin át a történelemig –, csak addig méltó valamennyi a tudomány címére, amíg követik ezt az alaptételt, különben manipuláló, kisipari eszközzé válhatnak minden akadémiai besorolásuk ellenére.

„A könyvnyomtatás tudománya hosszú távon jobban hatott életünkre, mint az összes európai háború együttvéve, emiatt Johannes Gutenberg és a papír feltalálójának kinevezett Caj Lun a top tízben végeztek. A legmagasabb helyre rangsorolt államférfi csak a tizenötödik: Lenin. És miért? »Egyértelmű, hogy a kommunizmus történelmileg igen jelentős mozgalom« – írta Hart 1978-ban. Most, több mint harminc évvel később, a kommunizmus jelentősége kezd valóban csak történelmivé válni, és Lenin helyezése is évről évre esik – ahogy a 20. helyre tett Mao Ce-tungé is.”

Elgondolkodhatunk ennek alapján azon is, miről kellene ma szólnia a történelem oktatásának, s egyáltalán mi lehetne az oktatás alaptémája a jövendő nemzedékek okosítása érdekében. A változó kor krónikája helyett inkább talán a tanulságokra, a változó értékekre kellene összpontosítania. Minden szempontból roppant tanulságos, hogy még akár a könyvek könyvének minősített Bibliában is, az elején szereplő Isten mennyivel brutálisabb valamennyi későbbi jelenésénél, megidézéseinél… Ugyan, miért?

A homo sapiens volna végül is a föld egyetlen élőlénye („állatfaja”) amely minden kényszer nélkül létrehozni (teremteni) akar. Legalább is szeretne teremteni. Ebben hasonlít a maga alkotta istenekre, és ez a szempont sem véletlen a kozmosz végtelen sok nem várt eseménye között. Mindegy, hogy a művészetben vagy a tudományban szemléljük, az ember játszik a világmindenséggel, a világmindenség pedig játszik ővele. A világmindenség céljait nem ismerjük, talán nincsenek is, és olykor a saját emberi céljaink is ismeretlenek önmagunk előtt. Lehet, hogy ez a szellem evolúciójának a kezdete, a kozmikus, a fizikai, a kémiai és a darwini evolúció nyomában, ami majd megteremti… Mit is?

Esko Valtaoja parádés stiliszta, aki tudatosan csoportosítja korunk szélsőségesen gazdag forrásanyagait a filozófiától a paratudományokig, a szolipszizmus naiv (vagy bulváros?) megközelítéseitől a fundamentalista vallási tételig (az egyházon kívül nincs üdvösség). A dogmák árnyékából ironikusan kikacsint ugyan még Erich von Däniken rögeszmés fantáziálásaira, vagy az ufókra (mi mást tehetne), ugyanakkor kedveli a sci-fikből a szellemes fordulatokat, szóvicceket, olykor hétköznapjaink közbeszédjének vulgarizmusait is.

Az olvasóknak remek, sőt váratlanul szórakoztató olvasmányt kínál ez a szokatlan kézikönyv, amely megérdemli az elmélyülést a „nagy kérdések” világában. És az sem mellékes, hogy Bába Laurának az eredetivel valószínűleg egyenértékűen szellemes fordításában kapjuk meg, olykor még a krimikkel is vetekedő, izgalmas tálalásban.