A finn csillagász könyvét iróniája teszi olvasmányossá. Már a cím is fricska, természetesen nem akar enciklopédiát adni pár száz oldalon. Lényegében öt részben ad olyan esszéisztikus képet a világról, amely a tudósok és a társadalom feszítő gondjait és vitáit mutatja be. A kozmosz, az élet, az emberré válás, a történelem s az etika és vallás Valtaoja rendező támpontjai. A világ tágul vagy a dolgok távolodnak egymástól, mi volt az ősrobbanás előtt, így hangzanak a kozmológia alapkérdései. A stílus végig felszabadult, és a szöveg magyarul is jól hangzik: „a világűr legfejlettebb fajai, ha léteznek, talán turistautak keretében nézegetik a bolygórendszerek kialakulását” (11.), fogalmazza meg az életkutatás egyik alapkérdését. Az emberré válás ironikus kérdése pedig az, hogy túl sok már az egymással versenyző cikk minden évben, s túl sok kezd lenni az egymással versenyző fajok száma is. Az irónia közepette azonban a könyv bemutatja a homo sapiens drámáját is, a kihalás fenyegetését a jégkorszakban egykor, s azt, hogyan eredményezi a fenyegetett kis ősnépesség azt, hogy mindnyájan közeli rokonunk vagyunk. Az irónia a történelemről szólva sem hagyja el a szerzőt. „A történelem (...) ahogy általában előadják, nem más, mint csimpánzhímek hencegéseinek sora, hogy mikor kié volt a nagyobb, és mi mindent csinált vele.” (155.) A királyok története helyett az ember történetét kell elmondani, olyan paradoxonokkal, hogy 2000 év alatt csak háromszorosára nőttek anyagi javaink, míg a tudományos forradalom hatására kétszáz év alatt százszorosára. Valtaoja az etikáról és a vallásról szólva is a tudomány álláspontját képviseli. A hitben agnosztikus, az etikában pedig naturalista. A vallások midig egymás üldözésére szerveződnek, hangzik a józan figyelmeztetés. Friss, érdekes könyv, az ismeretterjesztés paradoxonaként, egyedül a csillagokról szóló rész unalmas, tehát pont az, amihez a szerző ért.