Sylwia Chutnik lengyel írónő, újságíró, gender studies szakon végzett a varsói egyetemen. 2008-ban debütált a magyarul most megjelenő Női zsebatlasz című regényével. Azóta több könyve is napvilágot látott, amelyekben közös, hogy mindegyik középpontjában a nő, az anya, a nőiség, az anyaság és Varsó állnak. A fiatal írónő mindemellett a társadalmi szerepvállalásban is aktív: Az anyákat segítő MaMa alapítvány alapítója-vezetője, amiért számos kitüntetésben is részesült.

A magyarul hamarosan megjelenő Női zsebatlasz minden egyes fejezetében rengeteg különféle nőtípust ismerhetünk meg. Mondható-e, hogy ezek az alakok tükrözik a mai lengyel nőtársadalmat? Saját magát hova sorolná?

Sylwia Chutnik: Már maga a cím is azt sugallja, hogy női karakterek egyfajta jegyzékével van dolgunk. Mindez természetesem elég ironikus, mivel lehetetlen megalkotni a nők „általános típusjegyzékét”, hiszen nem préselt pillangókról van szó. Az ember azonban kategorizál, úgyhogy értem, ha valaki egyetlen nőalak felé törekszik. A Zsebatlaszban különösen közel áll hozzám az utolsó fejezet Marysiája. Ugyan kiderül a könyvből, hogy hány éves, de ettől függetlenül is ő testesíti meg a „kislányság” fogalmát. Ha megnézzük a feminizmus harmadik hullámát, amely már megmerítkezett a popkultúrában, és komplexusok nélkül gazdálkodik mindennel, ami eddig „tilos” volt (a rózsaszín szín, a Barbie baba, a hercegnői kiegészítők stb.), akkor úgy tekinthetünk a „kislányság” fogalmára, mint egyfajta kulturális-társadalmi fogalomra. Egyrészt a lázadás gesztusa lehetne ez a nőiség figurájának komolysága ellen, másrészt pedig felforgatná annak a fogalomnak a megértését, amely a mai kultúrában átszexualizált és elértéktelenedett meghatározása lett a gyermekség és a felnőttség közötti levitációnak. Legegyértelműbb példája ennek a Lolita vagy a japán kavaii. Marysia kislánysága átmeneti terület lehetne, ahol nem működik a megszokott jogrend, nem alkalmazzák az eddig érvényes szabályokat. Ki kell tehát szakítani egy kislány-hőst a megszokott normákból, hogy ne alkalmazzon például erőszakot? Nem gondolom, mert itt sokkal inkább arról van szó, hogy kiszélesedjen a felkavaró tartalom. Irodalmi értelemben ez annyit tesz, hogy felszabadító. Tehát Marysia szabadít fel minket, nem maga az erőszak, amely itt inkább a mindenkit felzabáló valóság ellen folytatott harc egy eleme.

Ami a regény stílusát és nyelvezetét illeti, egyfajta kettősség érezhető. Egyrészt, mintha a (katolikus) vallás nyelve lenne ez (szinte minden szereplő Mária, jelzőik és felsorolásuk litániába illőek, sok „Mária-ima”-szerűség van a szövegben). Másrészt viszont sokszor nagyon brutális, naturalisztikus, már-már undorító, horrorba illő jelenetekkel találkozunk. (Például: „Az anya már nem élt. Elvérzett, annyit verték”. Vagy: „Az anyóka alvadt vérben feküdt”.) Mi célt szolgál ez a látszólagos ellentmondás?

S. Ch.: Tagadhatatlan, hogy a népi vallási nyelvhez akartam nyúlni. Játszani akartam kicsit a lengyel katolicizmussal, amely időnként fanatizmusba csap át. Másrészt pedig, a hívő emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni a többi emberrel, és nem is mindig élnek saját értékrendjük szerint. Emiatt elég nagy az eltérés a között, amit kinyilatkoztatnak, és a gyakorlat között. Beszélt, dallamos nyelvet akartam, amely tele van vallási utalásokkal, de a vallás itt inkább úgy értendő, mint út menti kápolna, nem mint gazdaságtól csöpögő templom.

Szinte minden könyvének a nőiség vagy az anyaság áll a középpontjában, történetei Varsóban játszódnak, mely a lengyel nyelvben szintén egy nőnemű szó. Miért olyan fontos mindez a 21. században?

S. Ch.: Több dimenzióban tekintek a hősnőimre. Vegyük például az idősebb hölgyeket aZsebatlaszból: egyrészt gyengédséggel, empátiával fordulok feléjük, másrészt viszont vén csoroszlyáknak titulálom őket, és pontozom igénytelenségüket, lassúságukat. Az iróniának, vagy akár a groteszknek köszönhetően minden ambivalens lesz. Leginkább a türelmetlenség és az érzékenység jellemzi a hőseimhez fűződő viszonyomat. Mindegyiküket szeretem, igyekszem őket megérteni, de néha jól hátba vágnám őket, és rájuk kiabálnék, hogy: „Szedjétek már össze magatokat!” Általában hamarabb észreveszek egy részeg nőt az utcán, aki próbál felkelni, mint egy elegánsan lépdelő kosztümös dámát. A lecsúszott hőseim (akik sokszor maguk is tettek ezért) mindennek ellenére igyekeznek talpra állni. Átlagos nők, akik nem tudnak új életet kezdeni, mert kísérti őket a múlt.

Amellett, hogy ír, különböző társadalmi tevékenységeket is végez, az anyasegítő MaMa alapítvány vezetője, rengeteg díjat is kapott már ezért. Milyen hatással van mindez az írásra, és fordítva?

S.Ch.: Életem két nagyon fontos területe az alkotás és a társadalmi tevékenység. Amennyiben lehetséges, a továbbiakban is így szeretnék élni. Az, amilyen emberekkel az alapítványnál találkozom, és amilyen problémákkal fordulnak hozzánk, leginkább az érzékenységemre van hatással, amit aztán fel tudok használni írás közben. Azonban nehéz így kettéosztanom magam, hogy van az írónő és van az aktivista. Alkotás közben azonban megengedem magamnak, hogy ne legyek komoly. Én így védem magam.