Sylwia Chutnik a 2009-es Budapesti Könyvfesztiválon lépett fel először magyar közönség előtt, az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja keretében, épp ezzel a most már magyarul is olvasható, lengyelül az előző évben, 2008-ban megjelent regényével, a Női zsebatlasszal. A találkozót kísérő mellékletekben (az Élet és Irodalomban, a Magyar Lettre Internationale-ban, az elsőkötetesek szokásos bemutatkozó könyvecskéjében) Kellermann Viktória fordításában volt olvasható néhány rövidebb szemelvény a Lengyelországban megjelenésekor igen nagy visszhangot kiváltó, jó néhány irodalmi elismeréssel fogadott debütáló regényből.

Az akkor harmincéves írónő összetéveszthetetlen jelensége volt a találkozónak. A programban ebben az időben még szerepelt a résztvevők számára szervezett egynapos pécsi kirándulás is; Sylwia Chutnik, aki megjelenésében inkább hasonlított egy punkzenekar énekesnőjére, pólyásbabájával, gyermeke aggódó apjának kíséretében kászálódott fel a buszra (aki pedig úgy hatott, mintha ugyanennek az együttesnek a dobosa vagy basszusgitárosa lett volna). Idén áprilisban, nyilvánvalóan a regény magyar közreadásához igazítva, a lengyel írónő aztán újra feltűnt a Könyvfesztivál vendégeként, részt vett egy kisebb panelbeszélgetésen is. Kinézetre nem igazán változott, festett, hosszú, sötét haj, vidám zárkózottság – legfeljebb az arcékszerek eltűnése jelzett vala­mi komolyodásfélét, pelenká­zan­dó csecsemő vagy apa ezúttal nem tűnt fel sehol a környezetében. A legmeglepőbb az egészben mégis az, hogy életrajza, éle­tének főbb tényei a rövid ismerteté­sek szerint alig változtak valamit első szereplése óta. Ma is aktivista, vezető munkatársa az anyák és nők jogaiért küzdő egyik lengyelországi alapítványnak, vállal továbbá rendhagyó varsói idegenvezetéseket is, akárcsak 6-7 évvel ezelőtt. Megjelent könyveinek száma növekedett időközben féltucatnyival, és a Typotex világirodalmi sorozatának jóvoltából most már teljes egészében rendelkezésünkre áll első regénye magyarul, Mihályi Zsuzsa igazán bravúros fordításában. A Női zsebatlasz bő fél évtized elteltével bizonyítja, hogy aKieszonkowy atlas kobiet egykori delegálása az európai mezőnybe egyáltalán nem volt indokolatlan, mi több, tökéletesen megfelelt az elsőkötetesek budapesti találkozóján hagyományosan igen erős lengyel jelenlétnek.

A regény négy nagy, önálló címmel ellátott fejezetre oszlik, és a négy fejezet belső szerkezete is többé-kevésbé hasonló. Mindegyik fejezet a lengyel élet valamelyik jellegzetes jelenségének részletes leírásával indul (pia­ci vásárlás, vég nélküli várakozás az orvosra, kocsma, a lakáskiutalás megszerzésének bonyodalmai stb.; a sorbanállások különféle változatai), olyasmivel, ami minden kelet-európai olvasó számára szimbolikusan, heurisztikusan, kézzelfoghatóan ismerős. Ezek az általánosabb leírások váltanak át különböző elbeszélői megoldásokkal az egyes fejezetek főhősei­nek konkrét történetére, és e történeteken keresztül kapjuk meg azt a ti­pológiát, a kövér betűkkel a szövegben sorban kiemelt több tucat nőtípust, illetve hosszabb-rövidebb definí­ció­jukat, ami a regényt formálisan va­ló­ban „zsebatlasszá”, a női univerzum­ban elkalauzoló tudástárrá teszi.

Mindeközben a Női zsebatlaszban a regény generálisabb műfaja is a saját jogaiban marad. A részek közötti kötést a formális-szerkezeti hasonlóságokon túl az adja meg, hogy a megírás jelen idejében hatvan körüli Maria Kretańska, a nyolcvankét éves Maria Wachelberska/Wachelberg, az ötvenhat éves Marian Pawlikowski, illetve a tizenegy éves Marysia Kozak a regény jelen idejében, a kétezres évek elején ugyanabban a háború előtt épült varsói bérházban laknak. Az Opaczewska utca és a Grójecka utca kereszteződésében áll ez az U-alakú épület, átellenben az út túloldalán elterülő, bazárnak nevezett piaccal. Az igen nagy topográfiai részletességgel elmesélt négy történet a főváros Ochota nevű kerületében játszódik, külön jelentősége van, ahogy az egykori bérházas kül-varsói környék mindegyik sztoriban a ma Európa-szerte szokásos lakóteleppé alakul át, kis boltjait elsöprik a kereskedő-multik, a nagyáruházak, a bevásárlóközpontok. A regény egyik legfőbb elbeszélői trükkje az, hogy ezek a szereplők, miközben a hely, ahol élnek, kitapinthatóan vagy nagyon is részletes leírásban ott bomlik ki mögöttük, szinte csak érintőlegesen, egy-egy félmondatos utalás erejéig futnak össze, pillantják meg futólag egymást, vagy éppenséggel sohasem találkoznak egymással – egymásmellettiségük, egymásról esetleg nem is tudó együttlétük mégis megkerülhetetlen kötőmotívuma az egésznek.

A Női zsebatlasz mindezeken túl nagyon tipikus „történelem alulnézetben” könyv, több értelemben is. A négy egymást követő történetben ismét csak érintőlegesen, általában inkább asszociációk révén, mint szó szerint végigmondva, halványabb és erőteljesebb utalások formájában fel-feltünedezik Lengyelország (vagy Varsó, vagy Ochota, vagy az Opaczewska utcai ház) elmúlt hetven esztendeje. Mind a négy fő történet a jelenkorban, a „most”-ban, a megírás idején ér véget, és szereplőiben az is közös, hogy mind a négyen egyformán boldogtalan egzisztenciális vesztesei, elégedetlenjei a rendszerváltásnak (mely fogalom a szövegben különben egyszer sem fordul elő, nem jelent határt, vonalat, pusztán a lefelé csúszás egyik állomása), mindannyian kisemmizettjei a mai lengyel életnek. Kisemberek, akikben a magány, a magáramaradottság, az elhagyottság, a kívüllét érzése ott munkál – mind a négyen, talán más-más fokozatban, de úgy érzik, úgy élik meg, elveszítettek valamit a múltban. (Még a zárótörténet főhőse, a tizenegy éves Marysia is – akinek személyesen igazán semmi köze ahhoz, amit akármilyen értelemben „történelemnek” nevezhetnénk – ezt a vesztést, a történelem „örök visszatérésének” átkát testesíti meg).

Sylwia Chutnik mintaszerűen tartja egyensúlyban ezt a világot, nem foglal állást benne, nem tesz le semmiféle garast semmi mellett, jelzései, reflexiói azonban mindenütt ott vannak a regényben. Leginkább mindenható iróniája képében, ami autentikusan érvényesül így a „tragikus” és a „vicces”, „valóságos” és „metafizikus” széles keretei között (lásd például a Maria keresztnevű szereplőket és az ezzel kontextusba állított lengyel katolikus Szűz Mária-mítoszt), gyakran oly módon, hogy egyetlen rövid részletben képes egyiket a másikba váltani, és viszont. Az író legfőbb eszköztára, a textus hordozóereje, vivőanyaga a beszéd, az élőbeszéd, a monológ, a duma, a sóder, ahogy ezt szépen, összefoglalásszerűen fogalmazza meg az első fejezet egyik passzusa: „Visszapattannak egymásról a nők szavai, eszükbe sem jut, hogy bevonják a hallgatóságot. Előfordul, hogy egy konkrét személynek szólnak ezek a monológok, pedig esély sincs arra, hogy az illető meghallgassa és megértse, pro forma beszélgetés, semmi több. Egy padon a parkban, a rendelőben vagy megállóban. Fölszállnak a szavak, és mindjárt le is esnek a földre.” (41.) A har­madik fejezetben, Marian Paw­likowski, az elnőiesült férfi történetében például az elbe­szélő vagy a narrátor szerepét is a beszéd, a megszólalás, a beszélés veszi át – jellemábrázolása, élettörténete leginkább nem különösebben azonosított véleménynyilvánítók, beszélők rá vonatkozó megjegyzéseiből, fel sem tett kérdésekre adott válaszaiból kerekedik ki, az egyes szám harmadik személyű elbeszélő sokszor tökéletesen háttérbe szorul.

Ez az a pont, ahol nem tudom eléggé Mihályi Zsuzsa fordítását dicsérni: remekül adja vissza az élőbeszéd, a kollokvialitás, a szleng, a városi argó különböző, a regény lapjain rendkívül gazdagon és változatosan kibomló fordulatait. Munkája nyomán kézbe kapunk egy kitűnő lengyel írót, egy nagyszerű regényt – és egy pillanatra sem felejthetjük el, hogy a Női zsebatlasz dumálásában, szófondorlataiban, beszédében egyúttal a mi „magyar” történeteink, a mi (nő)típusaink, a mi tapasztalataink is oly magától értetődően és összetéveszthetetlenül ott lapulnak.