Pökhendi nagyképűséggel pöffeszkedve, európai kultúránk vélt magasságából osztjuk az észt, s bizony-bizony lesajnáljuk azt, aki nem a mi áldásos civilizációnk emlőin nevelkedett. Észre sem vesszük, hogy a kereszténység is agresszív módon terjeszkedve foglalta el azt a világot, melynek előzményeiről csak halvány elképzeléseink vannak/lehetnek. Persze, megesik, hogy egyesek turulbőrbe öltözve, karjaikat szárnynak képzelve, magukat komolyan véve próbálják megidézni az ősök szellemét, de az ő kísérleteik inkább szánalmat ébresztenek, vagy derültséget – jó esetben kiderültséget – keltenek. Az ilyesfajta műkomolyságnak persze van/lehet helye a tudomány környékén, de tényleg zsákutcákba vezet, amikor lelkiséget, szellemiséget, vagy spiritualitást próbálunk ráépíteni. Már a szavaink, a fogalmi készletünk sem alkalmas erre.

A kevés járható utak egyike – és ezen jár Andrus Kivirähk is – a fantázia világába vezet, s ha humorral párosul, akkor olyan görbe tükröd ad elénk melybe érdemes belepillantani. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét egy olyan regény, mely könnyedségénél és szórakoztató voltánál fogva, a történelmi hűségre magasról téve is képes egy önmagában is érvényes világot felmutatni. Menjünk bele ebbe a játékba, fogadjuk el Kivirahk szabályait, s olyan utazásra indulhatunk, ahol másfajta, kereszténység előtti/helyetti szabályok érvényesek. Ebben a világban, az észt erdőségben az emberek szót értettek a kígyókkal, békességben éltek a természettel, és tejükért tartották a farkasokat és undorodtak a kenyértől. Ráadásul arról is tudtak, hogy az embernőstényeket könnyen elcsábíthatják a medvék, s valahol, egy barlang mélyén él még a sárkány, mely megszabadíthatná a népet a betolakodóktól… akik kenyeret esznek:

– Nézzétek, milyen undorítóan néz ki! Barna, mint a jávorszarvasgané! Talán szarból is készítik? Nektek, embereknek, mindig mindent ki kell próbálnotok? Egyetek inkább áfonyát

– mondja Ints, a kígyó a 111. oldalon.

A kígyók nyelvét (is) beszélő nép, az ősi észt hősök népe a mi fogalmaik szerint így nem létezett. Talán: sajnos. Miközben Kivirähk egy mesébe ringat minket, könnyedsége által fel- és megszabadítja az Olvasót a saját nyűgös hétköznapjaitól, az öröknek hitt értékeitől, a lerázhatatlannak gondolt béklyóktól, a lezárhatatlannak hitt hétköznapoktól.

Az ősi emlék, mely idővel dajkamesévé kopott, hirtelen igaznak bizonyult. Rosszul választottak a lányok! Ez az új világ gyenge, úgy szétmállik a régi harapásaitól, mint egy pókháló! Vajon az új játékszereitek megvédték oktalan férjeiteket? Nem éppen! Meghaltak, és fejükből nagyapám reggelre fényes serleget farag. Modernül akartak élni, mégis ősi módon végezték – koponyájukból forrásvizet fogunk inni, pontosan úgy, ahogy évezredekig szokásban volt. [372.oldal]

Olvassunk az utolsó emberről, aki beszélte a kígyók nyelvét, s közben – jól szórakozva – ne feledjük, hogy minden kultúra, minden rendszer összeomlik előbb-utóbb, s a legszimpatikusabbnak hitt értékek is elenyésznek. Tanuljunk a sosemvolt múlt hőseitől, s ha úgy alakul értsük meg, hogy mit üzennek…

…de könyörgöm: nem felejtsük el, hogy ez egy regény!