Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kőhalmy Nóra
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 416 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-44-8
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Science in Fiction

Elfogyott

Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

www.sfmag.hu
2016-3-16

Sajátos vallomással kell kezdenem: nem ismerem az észt történelmet, nem ismerek észt mítoszokat, meséket és mondákat, nem vagyok járatos az észt kultúrában és társadalomban, legyen az akár a régi, akár a mostani. Mindez csak azért fontos, mert így egyértelműen lemaradtam a könyv egy értelmezési rétegéről (ami feltehetően tovább növelte volna az élvezeti értékét), nem tudtam dekódolni a (valószínűsíthetően) benne rejtőző utalásokat és kikacsintásokat, és legfőképpen sosem fogom olyan szinten megismerni és érteni, mint egy született észt. A jó hír – mindenki más számára, aki hozzám hasonlóan járatlan ebben a világban –, hogy Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét még ennek ellenére (vagy ezzel együtt) is egy bitang erős regény.

„Menjen ez az egész modern világ a büdös picsába!”

Pedig első ránézésre a mondandója felfűzhető azon egyszerű, blőd mantrára, hogy régen minden jobb volt (amit ha elég sokáig ismételgetünk, akkor talán igazzá is válik). De Andrus Kivirähk ennél azért jóval tovább megy: olyan értékeket keres, amik valóban fontosak, jelentősek mindenki számára, amik valóban „jobbá” tesznek egy kort, amik jó értelemben meghatározzák egy korszak emberének viselkedését. Nem elégszik meg annyival, hogy a változás rossz, hanem több oldalról és nézőpontból körüljárja a témát – és nagyon pontosan rávilágít arra, hogy közel sem volt régen minden jobb, csak az akkori emberek talán hajlamosabbak voltak észrevenni, mi a jó nekik. Legalább akkor, amikor már elmúlóban volt.

Leemet például pontosan tudja, hogy szeret az erdőben élni. Nem akar a faluba menni, görnyedni a szántóföldeken, amikor aratni vagy vetni kell, nem akar az ökör mögött haladva szántani, nem akar templomba járni, hogy valami püspök szavát hallja, és semmiképpen sem akar kenyeret enni ízletes, sült szarvashús helyett. Neki nagyon is jó, ha farkasokat nevelget, hogy kapjon némi tejet; ő nem bánja, ha egy medve próbálja elcsábítani a nővérét (hiszen, mint tudjuk, elég, ha a lányok csak ránéznek a szőrös, puha, bundás, aranyos medvékre, máris elrabolták a szívüket); és úgy egyébként is sokkal jobban szeretne az Észak Sárkányában hinni az erdő szellemei vagy éppen a szerzetesek istene helyett. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az erdőben elsajátította a kígyók nyelvét, aminek köszönhetően irányítani tudja az állatokat, sőt, az okosabbakkal még beszélgethet is… Szóval Leemetnek mindez pontosan így jó. Sajnos azonban mások nem így vannak ezzel, a legtöbben egyenesen elköltöznek a faluba, míg végül az erdőben alig marad más rajta és a családján kívül.

Ez a végtelenül magányos kiindulópontja teszi a hosszú című regényt olyan magával ragadóvá, ami a végére teljesen maga alá gyűr. De Kivirähk olyan természetesen, olyan könnyedén játszik az érzéseimen, hogy ez tényleg csak a jéghegy csúcsa: ha akarja, pillanatok alatt képes (nyilvánvaló módon) felidegesíteni, dühbe jövök, és kedvem lenne szétverni pár koponyát, csak hogy kielégíthessem a haragomat, majd pedig szeretnék elbujdosni egy erdőben a szomorúságommal. Ez a mélyről jövő, szűnni nem akaró gyűlölet úgy feszül a regény szövegében, hogy szinte szétfeszíti – mindent és mindenkit utálunk, nem értjük, hogyan viselkedhetnek, élhetnek így, mintha minden toleranciát kiradírozott volna belőlünk az észt szerző.

A regény legalább négy, de inkább öt-hat különböző generációt, kultúrát, társadalmat, vagy, ha úgy tetszik, életmódot mutat be. A majomemberek például azt gondolják, hogy az emberiség őskorába érdemes visszatérni, amikor még a fákon éltek, nem viseltek ruhát vagy csak kőszerszámokat használtak. Leemet és családja a kígyók nyelvén beszél, továbbviszi az észt harcosok kultúráját, az Észak Sárkányának védelmező szárnya alatt vonulna csatába, hogy aztán hazatérve egész szarvasokat, őzeket és nyulakat egyen meg. De az erdő egyes lakói az ősi szellemek útmutatását követik, abban hisznek, hogy a tavakban és a fákban olyan lények élnek, akik befolyásolják az ember sorsát, ezért tisztelni kell őket, áldozatot kell nekik bemutatni. A falu népe már túljutott a „vademberek” szokásain, ők Jézus és a németek tanítását követik, hiszen a kemény verejtékkel létrehozott kenyér a tökéletes táplálék, a kereszt erejével mindent le lehet győzni, és úgy egyébként is, mi lehet annál nagyobb öröm, mint amikor egy német lovag az ágyába fogad egy falusi lányt (vagy fiút)? No nem mintha a németek megkülönböztetnék őket az erdő lakóitól: mindannyian primitív, egyszerű, pogány népek, akik még tisztességes nyelven sem beszélnek.

Nincs két egyforma hit, nincs két egyforma gondolkodás, így pedig mégis hogy érthetné meg egymást két ember? Toleranciával, egymás elfogadásával, vágjuk rá civilizált értékrendünk minden arroganciájával, de szerencsére Kivirähk inkább a humor eszközéhez nyúl, hogy mindez célba érjen. Sokszor egészen abszurd és komikus jelenetek követik egymást (itt érzem nagyon erősnek a népmesei alapot, szédítő ötletek követik egymást), társadalomkritikus és úgy egyáltalán, mindent és mindenkit megkérdőjelező álláspontját lehetetlen döbbenet nélkül követni. Nagyon furcsa könyv Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét, de pont ettől lesz több, mint egy átlagos fantasy: mert nem fél attól, hogy a megszokotthoz képest mindent más színben láttasson.

Nem hiszem, hogy mindenki ugyanolyan lelkesedéssel és örömmel fogja fogadni ezt a regényt, mint én, de talán pont ebből látszik, hogy mennyire más, mint amit általában elvárunk (van egy sanda gyanúm, hogy ilyen könyvet írna Moskát Anita, ha észt férfi lenne – de ezt ne mondjátok el neki!). Örülnék annak, ha több ilyen regény jelenne meg itthon – legalább azért, mert megtanít arra, hogy jobban figyeljünk saját értékeinkre, és ne csak azt lássuk, mi a rossz a másikban. Még ha ez azt is jelenti, hogy viperákkal kell hozzá beszélgetnünk.

Szabó Dominik

További információk:

– Adrus Kivirähk hamarosan Magyarországra látogat (Budapesten és Szegeden is találkozhatnak vele az érdeklődők) ­– részletek a kiadó Facebook-oldalán.

– A szerzőnek nem ez az első magyarul olvasható könyve: jelent már meg szatirikus regénye (Ördöngös idők, 2004, Polar), drámája (Kék vagon, 2005, Kráter), gyerekkönyve (Sári, Samu és a titkok, 2008, Cerkabella) és novelláskötete is (Berviárium, 2011, Észt Intézet).

Szabó Dominik

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK