Andrus Kivirähk valószínűleg valamiféle Antikrisztusként szerepel hazájában a vallási szervezetek nyilvántartásában, és azon sem csodálkoznék, ha bizonyos csoportok most tárgyalt  könyve betiltása mellett lobbiznának. Az észt író 2007-ben teljesen ateista és felvilágosult kultuszregényt írt, amelyben minden óvatoskodást mellőzve, igencsak arculcsapós társadalom- és valláskritikát fogalmaz meg. Kíméletlenül, de rengeteg humorral és iróniával tárja fel az emberi hülyeséget, a hiszékenységet és a manipulálhatóságot.

A tragikomikus történet tulajdonképpen egy kultúra eltűnéséről szól. Egészen egyszerűen arról, hogy a modern keresztény kultúra miként váltja fel az ősi pogány kultúrát, hogyan kerekedik felül rajta és olvasztja magába. Egy fiktív középkorban járunk, ami éppúgy táplálkozik az észt népmesék, svéd sagák, legendák hagyományaiból, mint az írói képzeletből. (A medvékkel szeretkező, erdőben élő észt asszonyok motívuma például abszolút írói húzás, míg a farkasháton vágtázás a mitológia szó szerinti értelmezése.) A történet elbeszélője, Leemet igencsak faramuci helyzetben van, hiszen ő az utolsó képviselője az erdei életnek, az utolsó, aki kisfiúkorában elsajátította az egykor oly megbecsült kígyók nyelvét. Az erdőt szépen lassan mindenki elhagyja, hogy a vasembereket, vagyis a német lovagokat majmolják, és a modern vallást gyakorolják az erdő mellett meghúzódó faluban. Vadhús helyett kenyeret esznek, a kígyókra pedig ellenségként tekintenek, holott azelőtt ők számítottak az ember legjobb barátjának. Leemetnek nincsenek túl vidám napjai, folyton valami irdatlan veszteséggel vagy kegyetlenséggel kell szembesülnie, ami végül őt is megkeményíti, pedig alapvetően konfliktuskerülő személyiségnek ismertük meg, aki szívesebben tötyörögne, mint kaszabolna, de a kényszer sajnos nem enged neki választási lehetőséget. 

A regényben még véletlenül sincs arról szó, hogy az egyik kultúra a másik fölött állna, és nincs lenyomva a torkunkon a „régen bezzeg minden jobb volt” tanulsága. Kivirähk rávilágít arra, hogy miféle ostobaságokra képesek az emberek a vallás nevében, elutasítja a természetfelettiben való vak hitet, és számos – sokszor eltúlzott – ­­­­példával illusztrálja, hogy a vallási fanatizmus mennyi szörnyűséghez vezet, legyen az a kereszténységből fakadó, vagy éppen az animizmusból. Az erdei szellemek imádata ugyanolyan elutasítandó, mint egy sok száz évvel ezelőtt keresztre szögezett ismeretlen férfi tisztelete. A könyv egyik szereplője, a Liget bölcse, például rendszeresen véráldozatot mutat be az erdőben a Tó szellemének, igaz, a bosszúálló szellemmel soha senki nem találkozott. Ám a falubelieket sem kell félteni, ők is a józan észnek ellentmondó cselekedetet visznek véghez, és a kritikus gondolkozást még hírből sem ismerik.

Persze a mű számos fantasztikus, vagy épp mesebeli elemmel operál, de ezek a regény valóságában a lehető legtermészetesebben vannak jelen. Az erdő erkölcsei szerint megvetendő ugyan a medvékkel való házasélet (de fele annyira sem, mint a kenyérevés), és még az őz méretűre tenyésztett tetűnek is van létjogosultsága. A tengeri szeleket be lehet fogni, és a Földön még itt-ott fellelhetők mitikus lények, de már szinte senki sem emlékszik rájuk, hiszen a modernizáció végérvényesen elindult. A szöveg mai nyelvezeten íródott, beleértve a mindennapi beszélt nyelv vulgaritását is, ami kissé ambivalensnek hat a középkori környezetben, de megszokható és megszerethető.

Az írótól magyarul olvashattunk már mesét és színművet is, legújabb regényét szeretik fantasy és science fiction irodalomként is emlegetni, és rengeteg díjat nyert különböző kategóriákban. Számos nyelvre lefordították, készült belőle színházi adaptáció, sőt mi több, társasjáték is.