Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kőhalmy Nóra
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 416 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-44-8
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Science in Fiction

Elfogyott

Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Párszaszájú pártatlanság

www.prozanostra.com
2016-3-20

Tere tulemast! Üdvözöllek a történelem hajnalán Észtorszságban, annak is legszebb erdőségében, az igazi észtek otthonában. Ez az a hely, ahol a medvék egyenrangú, bár kissé csapodárabb házastársai az igazi észt asszonyoknak, a liget bölcse obskúrus szertartások révén tartja kordában az erdő szellemeit, ahol anyukád dugig töm vadhússal és fürjtojással, és egy kis nyelvgyakorlás után vígan el lehet csevegni a kígyókkal. Csakhogy szép lassan mindenki átvándorol a fényes jövőt ígérő faluba, ahol a német szó fontosabb, mint az észt, a falusiak vadászat helyett éjt nappallá téve görnyedeznek a földeken, hogy fáradságos munkával kenyeret tehessenek az asztalra, ahol mind többen veszik fel a kereszténységet, és az igazi sláger a heréltek gregoriánéneke, amiért olvadoznak a lányok.

Leemet és famíliája az erdőben élnek, de napról napra kevesebben vannak. A régi időknek végképp befellegzett, az ősi tudások szép lassan feledésbe merülnek. Leemet az utolsó fiatal, aki még érti a kígyók szavát, mellyel kezes báránnyá változtathatják a legvadabb farkasokat, de már nincs méregfoga, mint nagyapjának, amivel darabokra szaggathatná az egyre nagyobb számban érkező “vasembereket”, a Német Lovagrend fegyvereseit. Mindent megtesz, hogy méltó legyen az “észt” névre, de a haladásnak nem lehet gátat vetni.

Andrus Kivirähk a modernitás kérdését boncolgató, örökérvényű fantasyt teremtett ebből a szokványosnak távolról sem mondható alapkoncepcióból. Az észtek a harmadik legnagyobb finnugor nép, mégis vajmi keveset tudunk szeretett nyelvrokonaink életéről, történelméről, pedig egy rendkívül barátságos, és manapság kifejezetten haladó szellemű nemzetet alkotnak. Meséikben is alig ismerünk közös motívumokra: a német és orosz befolyás, no meg a Balti-tenger partvidéke enyhének éppen nem mondható időjárása megtette a maga dolgát. Kivirähk regényében mégis megvan valami az észtmuinasjuttök, vagyis régi történetek univerzalitásából, az emberarcú világszemléletből, és a magyarság számára is ismerős elmúlásgondolatból, amit mi a herderi jóslat apokaliptikussá dagasztott szorongásából nyertünk.

Első látásra furcsa lehet, hogy a Typotex kiadó Science in Fiction sorozata keretén belül jelent meg egy olyan könyv, amelyik a szó sci-fis értelmében tudományt még csak távolról sem tartalmaz, mert a kenyérsütés és a rokka a fejlődés netovábbja, és az állatok nyelvén szólás meg a táltos-varázs mindennapos. Kivirähk azonban okosan szervezett cselekménnyel mutatja be, hogy a modern kort onnantól lehet számítani, amikortól egy emberöltő alatt is megtapasztalható, nagy társadalmi változásoknak vagyunk kitéve. Mióta Cassiodorus az 500-as években először használta rendszeresen azt a szót, hogy modernus, és mióta a kereszténység a modernitás hírvivőjeként lépett fel az antik világ pogány szokásaival szemben, azóta próbálják elhitetni a mindenkori hatalmasok, hogy a jó szükségképpen új is, és az egyetlen üdvözítő életmód az, amelyet ők hoznak. 1931-ben, a modernitás másik vége felé egy anglikán teológus, William Ralph Inge hasonlóan fogalmazta meg ezt az ideológiai vakságot: “Kétféle bolond létezik: az egyik azt mondja, hogy »ez régi, s éppezért jó«, míg a másik úgy tartja, »ez új, így hát jobb.«”

Kivirähk írói hangvételéből hasonló sommás véleményt olvashatunk ki. Leemet torkig van azzal, hogy Ülgas, a liget bölcse szamárságokkal traktálja azt a kevés megmaradt észtet, akik a régi életmódhoz ragaszkodnak – képzeletbeli szellemekkel népesíti be az erdőt, akiket sosem imádtak, hogy fenntartsa a vadászó-gyűjtögető lét romantikáját, no meg azért is, hogy kevéske megmaradt befolyását kiterjessze másokra, és fontosabbnak láttassa magát, mint amilyen. No nem mintha a falu elöljárója, Johannes különb volna: feszületével, “jézusával”, új módijaival, és új regéivel kiforgatja az ősi észt tudást, sátán szolgájává silányítja az ember hűséges társát, a kígyót, és tűzzel-vassal űzi a nemes fajt, mert azt a művelt németektől így tanulta, és nem érti szavukat. A szerző nem csak az ő karakterükkel tart görbe tükröt az ideológiák vonzásában utat és otthont kereső észteknek, hanem Pirre és Rääk, a majomemberek alakjában is. Ők a fákon élnek, emberméretű tetveket nevelnek, és már a földi életmód is gusztustalanul modernnek tűnik számukra, ám ők a valódi ősi tudás letéteményesei, akik találkoztak a legendás Észak Sárkányával. Ez a szörny az észtek védelmezője volt egykoron, azonban már évszázados álmát alussza. Mégis felkelti Leemet érdeklődését, és mint az utolsó, kígyónyelvet beszélő férfi, hőn vágyik rá, hogy találkozhasson vele.

A szerző méltóságteljes, de naturalista szépprózája kellemesen cseng az olvasó fülében. Ezt Kőhalmy Nórának és a szöveg gondozóinak is köszönhetjük, mert kellően epikus hangvételű, mégis a szóbeliség közvetlenségével ható nyelvezeten szól hozzánk Leemet, kecses mondatokban. Leginkább a nyelvben érhető igazán tetten, hogy a főhős mennyire “varázstalanul”, és tán a legmodernebb fejjel gondolkodik minden szereplő közül, már-már anakronisztikus racionalitással. Abban a korban, amikor az észt nép megbecsülte és dicsőítette a kenyeret, Leemet nem átallja íztelen fakéreghez, szarhoz hasonlítani az életadó étket, és bátran, szenvtelenül ócsárolja a keresztény és a sámánisztikus, ősi hitvilág délibábjait, fájdalmat okozva ezzel még azoknak is, akikhez a vér és a vágy köti. Kivirähk az emberi végtermék bűvöletén át mutatja be, hogy ami az erdőben lakó észteknek a természetes rend részét képezi, az a földműveléssel foglalkozó nemzedéknek kincs, nyersanyag, tőke. Ugyanilyen vaskos humorral láttatja a fejlett Nyugatot majmoló, feltörekvő fiatalok lelkesedését, tódításait, hogy mennyire megalázkodnak az új rend, a feudalizmus divatja kedvéért, és igen, még a szart is megkóstolják.

Minden élvezetem ellenére azonban helyenként programmatikusnak éreztem a könyvet. Kivirähk semmit sem bízott a véletlenre, néhol fájdalmasan nyilvánvalóan tételmondatoknak szánt párbeszédekkel és narrációval közli velünk, hogy a szereplők mit gondolnak a változásokról, az ősök szerepéről, a civilizáció hatásairól. Ez ugyan betudható a mesék és regék didaktikus felhangjának, amikor minden történetnek egyben praktikus, mindenki számára érthető üzenetnek kellett lennie, és ez így is van rendjén, csak éppen a modern olvasónak ez már kiokító. Helyénvaló az is, hogy egy természetközeli nép természetesen viszonyuljon az élet nemzéséhez és kioltásához, ezek plasztikus ábrázolásával a szerző maradandó esztétikai hatást vált ki a civilizált eufemizmusokhoz és az élet “piszkos” dolgainak szőnyeg alá söpréséhez szokott közönségéből. Ugyanígy érthető a csorgó vér, csonkolt végtagok és koponyákból faragott kelyhek szerepeltetése, ám nem a mitologikus brutalitásra hivatkozás menti meg ezeket az epizódokat az öncélúság vádjától, hanem az, hogy szerves részét képezik a civilizációról és barbárságról alkotott, modern képünknek.

De kegyetlen világ ez, és az író kegyetlen sorsot szán Leemetnek is: szerettei a változó világ áldozatai és hóhérai, szűkre szabott a szerelem ideje, meddőek a próbálkozások, melyekkel a régi hagyományokat óhajtja menteni, bosszúja édes, de hiábavaló. A kígyónyelvnek feledésbe kell merülnie, mert fontosabb az idők szavára hallgatni.  És az álmot bocsát a történelem tanúira, hogy örökkön emlékezzenek.

Makai Péter Kristóf

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK