Hála istennek a vámpírok, vérfarkasok, zombik és emberhúst cafrangoló gyerekek nem szorították végleg ki a klasszikus ördögöt. Vagy éppen az embert. Az orosz Ljudmilla Petrusevszkaja inkább hideglelősen gondolkodtat, mintsem léleksikoltozósan rémít. Történetei didaktikus tanmesék, ahol a halott katona hál asszonya mellett, ahol a feleség bélbajos macska képében tér vissza, vagy ahol gyerekgyilkosszándék szétrágja az ölni vágyó nő ízületeit.

Mert a természetfölötti rémségek sora és az ördögáradás nem célja ezeknek a meséknek, csak kerete. Egyfajta díszlet a tradicionális bűn és bűnhődés sztorikhoz – amelyek olyan egyszerűek, lineáris szerkezetűek, tiszta nyelvűek, mint a népmesék. Vagy épp az orosz realisták művei (mármint a jobbak).


„Kornyil talpra állított egy nyomorékot, eljött az anyja, hogy nem bírja forgatni, borzalmas, az egész ember fektében elrohadt. Kornyil talpra állította, úgyhogy újra inni kezdett és a két lábán ugyanúgy elkezdte késsel kergetni az anyját a lakásban, mint azelőtt. Az asszony újra leszaladt hozzám, hozott vodkát, hogy azt mondja, döntsd le a lábáról megint.”


Mert tévedés azt hinni, hogy aki besétál a rémtörténetek közé, az hamarosan ördögöket fog látni. Legfeljebb a mindennapok szörnyeitől és keserű csodáitól hőköl meg, de azt is csak átmenetileg. Mert hiába tobzódik a vér és a halál, a lényeg mégis az, hogy ezekben a novellákban valahogy az igazság és a jóság mindig két vállra fekteti a kétszínűséget és a rosszat – még akkor is, ha az elszáradt méhű anyának a káposzta(mama) ád fonnyadt csúnyácska kislányt. És ha nem is egyértelmű, de mindig happy end van: a sállal magát felkötni készülő kislány is félbehagyja az önegzekúcót, amikor apja hörögve köhögni kezd a másik szobában és a sokgyermekes anya is visszaköpi a halálos adag gyógyszert, mert ebben a regényben csak a rosszak bűnhődnek. De ők nagyon és egyértelműen.