Andrzej Nowak krakkói történészprofesszor Iphigénia példáján mutatja be, milyen áldozatok kellenek a birodalmak fenntartásához: Agamemnón lányát először a saját politikai közösségéért akarják föláldozni, Tauriszban viszont már a testvérét kellene idegenként feláldoznia, egy másik birodalomért. A perifériá­kon sem alakulhatnak ki az egységet veszélyeztető identitások. Minket értelemszerűen inkább az utóbbi, Petrusevszkaját pedig nyilván az előbbi érdekli. Ezért lehetett ő a pozitív hős Ewa Thompson A birodalom trubadúrjai. Az orosz irodalom és a kolonializmus című monográfiájában: senki sem mutatta be nála megrázóbban, micsoda árat fizettettek a birodalom Iphigéniáival azért a nagyságért, ami őket a legkevésbé sem boldogítja.

Petrusevszkaja műveiben azóta még esszenciálisabbá párolódtak a borzalmak, de az olvasó már aligha érzi szükségét annak, hogy társadalmi problémákra próbálja visszavezetni ezeket (noha az újabb történetek is ugyanabban a világban játszódnak, mint a korábbiak). Miközben a skandináv krimi az imaginárius náci veszedelem tendenciózus megjelenítésével aratja kétes sikereit, Petrusevszkaja olyan eredeti módon vegyíti az evilági és túlvilági rémségeket, hogy a legnagyobbak közé, Poe, Lovecraft és a többiek mellé emelkedett.

Szembetűnő a tömörség és a hatáselemek igen mértéktartó használata. Nyoma sincs itt gótikus topikának, az őrület frenetikus ábrázolásának, az elbeszélő szenvtelenül közli az egyik szereplőről: „reggelig várta a nővérét, hogy elmesélhesse neki, hogyan ment el az esze tizenhat éves korában” (szerencsére a fordító pontosan tudja, hogy ezt vétek lenne színezni). Hétköznapi emberek megszegik a holtaknak tett ígéretüket, elárulják a szerelmüket, vagy más vétséget követnek el – és kész, vége, démoni erők játékszerévé válnak. Ami eztán történik velük, arra nemcsak ők nem találnak magyarázatot, hanem mi sem.