Ha létez(het)nének átlagemberek, akkor ez a könyv egy Amszterdamban élő átlagos nő négy napjáról szólna, és elképesztően unalmas lenne. De átlagemberek nem léteznek, mert – és úgy tűnik, ez az, amihez Jannah Loontjens nagyon ért – ha elég közelről szemlélünk valamit/valakit, akkor azonnal különleges lesz, egyedi és izgalmas. Masha a regény főhőse és narrátora egy házasságban élő kétgyermekes családanya, akinek van munkája, férje, baráti köre… és benső élete, amiről azt hiszi, hogy csak az övé. Ami a regény által megrajzolt négy napban a „külvilágban” történik, az mind olyasmi, ami bármelyikünkkel megtörténhet, s nem is lenne annyira izgalmas, ha nem rajzolódna ki mögötte egy teljes (addigi) életút, mely – talán! – valamiféle útelágazáshoz vezet.

Az események súlyát nem a történések „nettó fontossága” adja meg, hanem az, amivé Masha gondolkodásában összeállnak, hogy megfogalmazhassa azt, amit az olvasók zöme is megfogalmazhat, ha végigtekint inkább kis-, mint nagy-szerű életén:

Szabad akarok lenni és boldog

A kijelentés, bármennyire is közhelyesnek tűnik, mégis érvényes, hiszen amióta ember az ember, azóta ezért és ezzel küzd, s csak kivételesen találja meg azt az utat, mely a szabadságig és/vagy a boldogságig vezet. Naná, hiszen ehhez a célhoz göröngyös út vezet, s már az elején definiálni és érteni kellene a kulcsfogalmakat. Lehet-e általánosságban beszélni a szabadságról? Lehet-e mindenki számára érvényesen meghatározni a boldogság fogalmát? S ha igen, akkor miért nem? Ha meg nem, akkor van-e bármilyen biztosíték, mérce, támasz, mely felhatalmaz minket arra, hogy saját fogalmainkat céllá tegyük?

Jannah Loontjens kíméletlen őszinteséggel tárja fel a kétgyermekes családanya gondolatait, és ezzel a kendőzetlen őszinteséggel – írói szempontból is – magasra teszi a lécet. Itt már nem az a kérdés, hogy lehet-e hitelesen írni egy valóságos vetkőzésig fokozott virtuális térben zajló viszonyról!

Fel vagyok izgulva, ugyanakkor félek is. Lehet, hogy a félelemnek is része volt abban, hogy felizgultam. Mozgatom a csípőmet, és azt fontolgatom, hogy nem húzzam-e fel a pulcsimat, a melltartómat meg egy kicsit lejjebb, addig, hogy kilátsszanak a mellbimbóim. Talán nem olyan szexi, de jó érzés a mellbimbónak feszülő anyag. »Hiszel a házastársi hűségben?« – kérdezte nemrég Aysun. Kicsit eltűnődtem, mielőtt válaszoltam volna…[138. oldal]

… és az olvasónak is megvannak a saját válaszai, melyek pont annyira érvényesek, mint a regény főszereplőjének tétova, kicsit talán kétségbeesett keresgélése…

Talán női regényt olvasunk, s bizony megesik, hogy illetéktelen behatolónak érezzük magunkat,mégsem gondolnám, hogy ez a könyv elsősorban nőknek szólna. Sőt…