Az 1974-ben született holland író, költő és filozófus (aki volt virágüzleti eladó és go-go girl is!) egy hippi pár kalandos életű gyermeke. Akár nevezhetnénk, az egykori kommunák szóhasználatával „virággyermeknek” is. Ilyen, vándorlásokkal jócskán tarkított családi háttérrel törvényszerű, hogy Lootjens hollandul 2014-ben megjelent harmadik regényében nem Jan Vermeer van Delft szelíd, aranyat-gyöngyöt méregető, madonnaarcú terhes fiatalasszonyainak, s nem is anyáink jóravaló, „enni lehet a háza padlójáról” típusú németalföldi barátnőinek mai utódát teremti meg új könyve főhősében, Maschában. Ez a harmincas évei végén járó, kétgyerekes bakteriológusnő , akivel mi, olvasók mindössze négy napot tölthetünk együtt: csupa nyugalom elődeihez, forró csokoládé biztató illatát árasztó, lassú életritmusú honfitársnőihez képest csupa nyugtalanság és vibrálás. Ami velük valamennyire mégis összeköti, az csupán országuk életének egyik elengedhetetlen tartozéka: A KERÉKPÁR. Amely itt azonban nem a Hollandiában megszokott, békés ide-oda karikázás, egyik fiával, Oscarral a hátsó gyermekülésen, hanem egy csúnya, válltörést (is) eredményező baleset, egy felelőtlen, komoly kutatóorvoshoz nem illő zeppelin-követés, zeppelin-bámulás eredménye. Ez a baleset egyben jelkép is: Mascha kételyekkel és félelmekkel teli életének szimbóluma. Ebben az életben a legtöbb bizonytalanságot éppen az anyaság jelenti számára, egy keserves családi örökséggel, saját, mindig könyvekbe merülő anyja szökésének emlékével súlyosbítva: „Szerettem volna megnyugtatni Oscart, biztonságot nyújtani neki, mielőtt még aggódni kezdett volna, (a zeppelines baleset után! P. É.) de egyszerűen képtelen voltam bármire. Tehetetlenségem akkor és ott igazolható volt, végtére is elterültem, és kinyúlva hevertem az útburkolaton, mégis, ez az érzés nagyon emlékeztetett arra a fajta tehetetlenségre, amely egyszer-egyszer más napokon is úrrá lett rajtam; arra a meggyőződésre, hogy felelős vagyok a két fiamért, ezért a két kis élőlényért, akiknek szükségük van rám. Utat kell mutatnom nekik, nem számít, hogy még magam is csak keresem a helyem. Miért érzek mindig mindent olyan bonyolultnak? A legegyszerűbb dolgokat is: a reggeli keltést, amikor meg kell szakítanom áldott gyermeki álmukat, hogy ki kell gondolnom, mi legyen ebédre. Gyerekebédet készítsek, vagy épp ellenkezőleg, olyasmit, amit én szeretek?”

A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán felületesen GYES-neurózisnak becézett tünetegyüttessel találkozhatunk itt, de csecsemők gondozása helyett két, általános iskolás korú fiúgyerek felnevelésének dilemmáival. Az anya életének állandó feszültségeit a jóindulatú, kedves, szerelmes, bár olykor félre-félrelépegető férj, Tom sem képes feloldani, különösen akkor nem, amikor megrendítő hír érkezik Mascha nagyanyjának (pót-anyjának) haláláról. A feloldást itt nem az alkohol hozza, mint az egykori kismama-krízisek idején oly gyakran, hanem egy erotikus, Facebook-on és Skype-on folytatott távkapcsolat, a tíz évvel fiatalabb, történetesen (és a fiú csáberejét növelő módon!) New Yorkban, hősnőnk diákéveinek kedves városában élő, Marokkóban született, de Hollandiában felnőtt Rafiqkal. Ahogyan ez várható is, ezek a látszólag nagyon érzéki világhálón-kokettálások valóságos szerelmi bájitalként hatnak Amszterdamban a kutatóorvosnő és házastársa kapcsolatára, de az ilyesféle párhuzamos életrajzok nem élhetők meg tartósan. Ez derül ki számtalan, a témát hol vadabbul, hol szolidabban kerülgető mai regényből, például az osztrák Daniel Glattauer Gyógyír északi szélre című könyvéből.

            Érdemes felidéznünk Mascha és Rafiq utolsó „chatelésének” nagyon különböző mondatait, amely teljes mélységében megmutatja nem csupán a férfi és a női, a keleti és a nyugati gondolkodás közti különbséget, de a kettejük közötti generációs szakadékot is. Ami az egyiknek súlytalan és kockázatmentes mulatság nem több, mint egy vállrándítással és egy nyegle mondattal lezárható, problémátlan online szex, az a másiknak valódi kapcsolat és valódi búcsú. Amelyet nem a hagyományos holland polgári erények diktálnak, hanem a valóban hozzá tartozók iránti szeretet – és az önbecsülés:

„23:57

két nap múlva

lesz a nagymamám temetése

hamvasztást kért

már a koporsóban fekszik

ahogy szokás, a hátán

Úgy képzelem, hogy rémülten reagál majd.

23:58

két nappal a temetés után

tölti be a kisfiam a nyolcat

És csak ülök ott. A komputerem képernyőjére meredve.

00:12

na

hát akkor ciao

klassz volt

veled

Felmegyek az oldalára, és törlöm a barátaim közül.”

Költőien fogalmazva: egy tragikusan párbeszédhiányos, huszonegyedik századi körülmények közé telepített Tatjána-Anyegin kapcsolatnak is tekinthető ez. Kevésbé költőien: kesernyés-bölcs, helyenként humoros gyógyír, ezúttal nem északi szélre, hanem a napjainkban gyakori és gyakran kudarcba fulladó internet-szerelmekre. vagy inkább: szerelem-imitációkra.

            Balogh Tamás mesteri magyar szövege a költői és a reális üzeneteket is híven tolmácsolja, a kopár informatikai világot épp úgy, mint Mascha gazdag, színes egyéniségét.