Daniel Arasse: Festménytörténetek

című könyvében viszont nincs semmi idegesítő. Igaz, itt nem Malevicsről van szó, hanem a legjobb értelemben vett klasszikusokról. (Bár, mint látjuk, ő is szóba kerül.)

A 2003-ban elhunyt Arasse könyvének anyagát a halála évében a France Culture adón tartott előadásai képezik Az előadássorozat huszonöt részből állt, a reneszánsztól kezdve egészen az igen érdekes Vermeer interpretációig. Arasse szeret titkokat keresni a festményekben (lásd szintén a Typotexnél megjelent Festménytalányok című könyvét), vagy ha nem talál, akkor szeret valahogy egyet belecsempészni. De ezt is igazi eleganciával teszi, miközben lenyűgöző tudáshalmazt mozgat meg, amit akkor is érezni, ha nincsenek külön hivatkozásai. Arasse bevallottan az itáliai reneszánsz specialistája, azaz, ha valamit nem tud erről a korszakról, az feltehetőleg nem is létezik.

Ami egyébként összekötheti Földényi könyvével, az többek között egy téma és egy név. A téma: a perspektíva, és ha a perspektíváról van szó, akkor a név is adott: Alberti. Leon Battista Alberti firenzei építész De pictura című művével – ezt Arasse nem győzi eléggé kiemelni – vált a klasszikus festészet elméleti alapjának a megteremtőjévé.

A perspektíva kezdetét Arasse Brunelleschinek tulajdonítja, a firenzei kupola zseniális megalkotójának, annak végét pedig - nem különösen meglepő, hogy ez a név ismét feltűnik – Malevicshez, a Fehér alapon fehér négyzet (vagy inverzének) megalkotójához. A perspektíva és a látás mibenléte is nagyon hasonlatos a Földényi könyvében megfogalmazottakhoz. Ugyanis a szem pozíciója a döntő ebben a helyzetben. Ahogy Arasse fogalmaz: "a szem sohasem mozdulatlan", ugyanakkor a perspektíva mozdulatlan szemet kíván. A kérdés az, hogy miként lehet ezt az ellentmondást feloldani. Megválaszolatlan kérdés marad.

Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a perspektíva - és itt elő lehet venni Panofskyt is - az emberléptékű világ, az ember által teremtett közösségi tér szemlélete, a harmonikus arányok megteremtése, amely a világ utáni világ várása helyett a konkrét valóságra irányítja a középkor emberének a tekintetét. Ez a reneszánsz egyik sajátossága. Érdekes egybeesés - emeli ki Arasse -, hogy a perspektíva születésével egyidejűleg született meg a térképészet, ami a tér mérése, valamint kezdték el mechanikus órákkal mérni az időt. Az sem véletlen, hogy Brunelleschi egyszerre volt kiváló építész, és a mechanikus órák mestere. Hisz itt minden a konkrét valóságra vonatkozott.

Arasse könyvéből számtalan dolog emelhető ki. Az egyik legizgalmasabb, hiszen Vermeerről szólva maga mondja ki, hogy ő a reneszánsz szakértője, az Angyali üdvözletek elemzése. Feltűnő ugyanis, hogy minden egyes ábrázolás szigorú perspektívába rendezett. Oszlopcsarnok, egymásra ívelő falformák, de miért? Lorenzetti az első, aki az oszlopot használja Arasse szerint, mert "Szűz Mária maga is építmény, templom, szentély", ha pedig építmény, akkor a perspektíva is szükségszerű. Columna est Christus - Krisztus a mi oszlopunk. A mi templomunk. Mert a "templum" sem jelent mást, mint négyzetet vagy téglalapot, amelyet a római jósok botjukkal az égre rajzoltak, hogy lássák, hogyan szállnak a sasok. Kijelölték a szentség helyét, ahol az égi világ a földi számára megnyílik. A "templum" a szentség helye. A szentség helye pedig az, ahol a végtelen megmutatkozik a végesben, a tökéletes a tökéletlenben, az örökkévaló az időben. Márpedig ez az "angyali üdvözlet" igazi üzenete.

De talán nem Csupán az angyali üdvözletek igazi üzenete ez. Hanem a festészeté, a művészeté. Érdekes ebben a művészettörténész szerepe. Arasse szerint egyfajta révész az akkori műalkotások művészeinek intenciói és a jelenkori néző véleménye között. Mint az "inneni" és a "túli" közt amaz örök révész. Lehetséges. Csak kapja meg megérdemelt obulusát.