Aligha van nagyobb hatású műve a tudománytörténetnek, mint Charles Darwin A fajok eredete című munkája. Az 1859-es könyv ugyanis – több hasonló jelentőségű értekezéssel ellentétben – nem maradt a tudós társadalom elefántcsont tornyaiban, hanem tovagyűrűzött a legszélesebb közönség világába. Nem is csoda: a mű az egyik leginkább elfogadott igazságot kezdte ki, amelyet a vallások évezredek óta tanítottak. Jött valaki, aki azt állította, hogy az emberiség a majmokból fejlődött ki, sőt mindez a természet törvényei szerint ment végbe, amelyeknek eredetileg eszük ágában sem volt pont embereket alkotni.

De hogyan jutott erre a következtetésre az a férfi, aki korábban évekig teológiát tanult a cambridge-i egyetemen? E kérdésre is választ ad Stellan Ottosson Darwinja, amely egészen különös nézőpontból mutatja be a nagy természettudós munkásságát. A téma ugyanis nem Darwin, a tudós, hanem Darwin, az ember, akiben egy sor ellentmondás feszült. A férfi, aki megingathatatlan ateistaként halt meg, hosszú éveken át pénzzel támogatta Downe lelkészének szociális kezdeményezéseit. Rokonszenvezett az emberi faj megnemesítésére való törekvésekkel, azonban úgy gondolta, a nők születésüknél fogva gyengébb szellemi képességűek, mint a férfiak. Aki harcosan ellenezte az állatkínzást és a rabszolgaság intézményét, de semmi problémát nem látott a dél-amerikai indiánok elleni háborúkban – és még sorolhatnánk.

Ezek után nem meglepő, hogy Darwint még az evolúcióelmélet kapcsán is rengeteg kétség gyötörte. Mindenekelőtt az, hogy a fajok fejlődésének teóriájához hiányoztak a köztes formák ősmaradványai. Ez a téma egész életében nyomasztotta (a történelem aztán igazolta a nagy tudóst, így mostanra számos köztes alak került napvilágra). Ugyancsak nyugtalanította az olyan bonyolult szervek működése, mint a szem, hiszen itt a „köztes formák” funkciótlanságával lett volna gond. Mégis, az evolúcióelmélet végül koherens egésszé állt össze, amelyet azóta sem sikerült megcáfolnia senkinek.

Stellan Ottosson életrajzából azonban nemcsak egy páratlan gondolkodású embert ismerhetünk meg, hanem azt a forradalmárt is, aki tudományos érveivel, stílusával végül mégiscsak megnyerte az egyik utolsó nagy harcot a tudomány és a keresztény egyházak között. Ehhez pedig taktikai tudásra is szüksége volt: tudta jól, hogy a hagyományos keresztény hitet vallókat sosem tudja meggyőzni, ezért érveivel inkább a kereszténység legliberálisabb szárnyát célozta meg. De a könyvből azt az embert is megismerhetjük, aki a tudomány szolgálatára rendezte be egész életét, s aki békés családi életet élt downe-i otthonában, ahol papírra vetette korszakalkotó művét. Ottosson művével így mindennél szélesebb betekintést nyerhetünk a tudós elmék működésébe, amelyek csakis forradalmat hozhatnak az emberi gondolkodás történetében.